Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Szabadi Sándor: Szemben az árral

felírás téved, mert 1564-ben a törökök Magyarország egy részét már elfoglalták, azt a választ kaptam, udvarias és bocsánatkérő mosoly kíséretében, hogy Magyarország még nem Európa... (A „még" nem időileg, hanem földrajzilag és történetileg értendő!) S ha jól meggondolom: igaza van. Azt azonban hozzá kellett tennem: a magyarság nemzeti szelleme és lailtúrája Európa emlőin nevelkedett, Európa eszményeit nemcsak képviseli, hanem a történelem folyamán érte többször is elvérzett - származása, társadalmi fejlődése és mai (1964!) berendezése azonban inkább Kelethez kapcsolja, mint Nyugathoz. Nem kétséges, hogy Kelet a mi társadalmi viszonyaink fejlődését: a polgárosodást és demokratizálódást késleltette. Az európai táreao!alrni-gazdasági fejlődés nyomában kullogunk - még akkor is, ha kulturális teljesítményeink nem maradtak le. Ez a fázisbeli késés, mely jelen helyzetünkben (1989 után!) tragikus méreteket öltött a globális fejlődés egyre gyorsuló üteme miatt, sokunkból - de különösképpen íróinkból és költőinkből - azt az érzést váltja ki, mintha mi mindig mindenünnen elkésnénk. Első nyugati utam után hazai viszonyainkkal kapcsolatban érzett elégedetlenségem és az angol tradíció és közvélemény időtálló eszményeinek feszültségében így éltem át Európához tartozásunk tragikus vonását: vágyaink odahoznak, s Európa - mint történelmünkben számtalanszor - most is leírt bennünket könyvelésében, mint elhanyagolható veszteséget. Nekik talán elhanyagolható, nekünk pedig valóban veszteség. Kérdezem ezek után, hogy nem leszünk-e holnap mai illuzórikus vágyaink áldozatai: abban a reménységben ringatva magunkat, hogy gazdasági-politikai-szervezeti csatlakozásunk Európához orvosságot hoz jelenlegi válságaink megoldására?! Árral szemben élni: erre kényszerülünk napról napra. Elmúlt fiatalkorunk egyéniségteremtő nagy lázadása; szeretnénk itt (Magyarországon) sokan gyökeret verni, alkotó tagokként beépülni a társadalomba. S ez a társadalmi alakulat egyetlen életformát, terhes, idegőrlő, nehéz életformát kényszerít ránk: küzdeni az árral szemben. Európa legkülönb szellemei érzik és müveikben kifejezésre juttatják azt a válságot, melybe a nyugati loiltúra és társadalom került talán elsősorban a technikai civilizáció mai forradalmi és az ennek nyomán térhódító tényleges (nem ideológiai!) materializmus miatt. Az élet Nyugaton is úgy alakult, hogy kérdésessé váltak és nem tudnak lelkesíteni a régi eszmények. A valamire való irodalom és művészet (míg e névre igényt tarthat!) új eszmények keresésének a jegyében születik meg - de míg az újat sok küzdelem árán fel nem ismerik, és amíg az nem válik a társadalomban valósan ható tényezővé -, addig a régi eszmények tradicionális társadalomszervező erejéből élnek. Azt nem ölik meg egy még meg nem lévő új érdekében - mint ahogy ez nálunk történt 1948 és 1989 között. Nálunk a kisöpört régi és a meg nem született vagy torzszülöttként csak undort keltő új között a Nagy Semmi honolt és honol ma is: nihilizmus és cinizmus, mely szennyes hullámaival, mint egy megáradt folyó mindent eldönt. Ezzel a szennyes, reménytelen áradattal szemben élni: ez életformánkká lett, ha érzünk valami közösségi felelősséget. Jó néhány éve olvastam Hemingway könyvét: Az öreg halász és a tengert. Kiábrándult és valami nagyszerű újra áhítozó világunknak nem lehet szebb programja, mint amit az öreg halász maga elé mormol az eszméletvesztés határán, amikor a cápák életének nagy fogását mindig újuló támadásukkal ostromolják: „Most ne azon tanakodjál, hogy mid nincs. Azon törd a fejed, hogy mihez tudsz fogni azzal, amid van." Emberségünket a kor éppen azzal teszi próbára, hogy meddig bírjuk ezt az árral szemben úszást. Belülről kísérti meg az embert a saját gyöngesége, amikor fülébe súgja: érdemes-e? Siker, vagy bukás-e a harc vége? Új erőt nyersz, ha egyszer belátod, hogy nem a siker, vagy a kudarc a tét, hanem maga a küzdelem, a helytállás. Nemcsak magadról van szó, hanem azokról is, akik bíznak benned, akik reád támaszkodnak. Mindenkire támaszkodik valaki, mindenkiben bízik valaki. Nem vagyunk egyedül! micsoda felelősség és egyben micsoda erő rejlik ebben a felismerésben! Művészeknek, íróknak, lelkészeknek, tanároknak és talán politikusoknak - ha még szavuknak maradt valami hitele - és mindazoknak a felelőssége, akikre sokan feltekintenek, minősített felelősség - súlyosabb és nehezebb, mint azoké, akikre kevesen figyelnek. De senki sincs egyedül, nem csak önmagáért harcol és ezért nem