Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Szabadi Sándor: Szemben az árral
SZABADI SÁNDOR Szemben az árral Hitünk és magyarságunk mérlege Nyugat és Kelet ellentmondásai között Évek óta nem vártam olyan türelmetlenül a tavaszt, mint most. Az első igazi tavaszi ragyogás kicsalt a folyópartra. Leheveredtem a magas parton az avarba, mélyen alattam zúgott el a lassan partjai közé visszatérő folyó. Néhány héttel ezelőtt még tajtékos hullámai az árterület minden szennyét magukkal sodorták, ma már tisztább, de még mindig nem látom benne azt a szelídséget, amely Petőfit úgy megragadta: „A folyó oly simán, oly szelíden ballagott le parttalan medrében, nem akarta, hogy a nap sugara megbotoljék habjai fodrába'." [...] Balra a messzeségben beláthatatlan síkság - itt mérte össze hajdan erejét Zalán a honfoglalókkal, s vesztes csata után visszatekintve „búba merülten nézte sajátját." (Vörösmarty: Zalán jutása) Megértem a szomorúságát és enyém a pillantása: enyém ez az egész messze, távoli kék erdőkig elterülő táj. S ott a nagy alpári síkság szélén, egykori földvár szomszédságában, dombtetőn a táj fölé emelkedik a kis templom: a déli harangszót foszlányokban hozza ide a szél. A tavaszi szél a folyó sodrával szemben támadt fel és meg-megújuló erővel akarja visszatartani hullámzó áradatát. Város zajától ideűzött a béke és a csend vágya: s ebben a kikerülhetetlen és eredménytelen küzdelemben, melyet a szél vív a hullámokkal, most az életemet látom. Milyen erővel, milyen elbizakodott fölénnyel zúg végig a síkságon és ki tudja milyen messzeségben támadt. [...] Idehívott a nyár szelíd emléke és a tavasz viharával találkoztam: s ez a vihar és tajtékos küzdelem, mintha bennem támadt volna és belőlem áradt volna ki. Ez volt eddig az életem: szemben az árral. Erre kényszerítettek fiatalságom ébredező erői és a Kor, melyben születtem. Hogy mivé válunk felnőtt korunkban, fiatalságunk feltámadó ellenállásából születik meg: enélkül a környezettel és a Korral szembeni ellenállás nélkül nem születik egyéniség. A Kor hatalma, mellyel szembekerül a fiatal erő, lehet elsöprő és meggyökereztető hatalom. A Duna-táj és a mi szegény Tiszánk olyan korokat szenvedett át, amikor messziről jövő történelmi erők folytonos és kényszerű ellenállásra késztették a fiatalokat és az öregeket egyaránt. A történelmi hagyományok asszimiláló ereje itt nem ölelte át és nem hatotta át a fiatalság lázadásából lehiggadó egyéniségeket, hanem mindig újabb és újabb ellenállásra serkentette őket. Harc és megbékülés életritmusa helyett állandó riadókészültségben élni: ez volt itt az élet mindig - azok számára, akik felelősséget éreztek magukban az élet alakításáért. Párizsban, amikor a Panteonban megálltam a nagy francia forradalmárok és királyok sírja előtt, elgondolkodtam azon, hogy mi magyarok miért nem tudjuk - hogy ne a legszélsőségesebb példát említsem - Kossuthot és Széchenyit egy Panteonban elhelyezni. Itthon, amikor számon kérték tőlem 1964-ben, hogy milyennek láttam a Nyugatot: ezt az élményemet is elmondtam. Akkor vezető politikai személyiség volt az, aki ezt megkérdezte tőlem, és mélyen felháborodott gondolatomon: hogyan is juthat eszembe ilyen, hiszen a két nagy magyar politikus esetében jelenünkig kiható politikai ellentétről van szó. Erre halkan mégis megjegyeztem: sajnos, hogy nálunk a politikai ellentétek nem feloldódnak - nem jutnak szintézisbe valami magasabb cél érdekében - hanem csak nevet cserélnek és továbbélnek. Politikai életünkben évszázadokon át mindig a kuruc-labanc alternatívája
