Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kulturális figyelő

mutatni. Ilyen saját, belső titkok sora, rendszere alakítja ki azt a rendkívül bonyolult, személyiségünk részeként belénk épült kötődést, amely a szülőföldünkhöz kapcsol bennünket. Solti Gizella művének mitikus-mesebeli atmoszférája a kárpit műfajának első nagy virágkorából merít, konkrét idézetként az unikornist is megjelenítve. Meselényeket rejtő, sűrű, áthatolhatatlan növényzet mögött álomszerű, idealizált táj magasodik, fölötte lebegnek az ország sorsát irányító angyalkák. Az ördögök csupán a triptichon két keskeny oldalsó keretező szárnyán jelennek meg, bujkáló alakjuk azonban nem rajzolódik ki olyan tiszta egyértelműséggel, mint az angyaloké, csupán felsejlik a vöröses háttérből. Pápai Lívia sejtelmes, személyes, elvontan ünnepélyes művet alkotott. AHimnuszból a narratív elemek helyett a vers alaphangulata, szimbólum-értéke ihlethette meg. Nem a versben előforduló képek szimbolikus vonatkozásai, hanem a nemzet szimbólumának tekinthető megzenésített vers: a magyarokat ünnepeiken és sorsfordulóikon kísérő mű zenéjének méltósága, drámaisága „hallatszik kie" a kárpit szürke-fekete-arany színeiből. Hegyi Ibolya triptichonja különös, átszellemített tájat jelenít meg, amely túlmutat az emberi történelmen. A táj dermedt időtlenségét oldják a barnás, meleg tónusok és a vigasztalóan tágas horizont. Pereli Zsuzsa műve a katedrálisok magaslatába törő himnikus ünnepélyességével a kiállítás méltó befejezése, annak felemelő és bíztató nyugvópontja. Hatalmas magasságból látunk rá a dombos tájra, melynek épületei, fasorai, legelésző nyájai az ember jelenlétét hirdetik. Ilyen magasból azonban mindez egészen aprónak, játékszerűnek tűnik, és a tájban távolabbra haladva ezek az apró jelek is teljesen elenyésznek. Valójában azonban nem is fontos, látjuk-e még felsejleni a parányi kastélyokat a hegytetőkön, hiszen a távolban elképesztő magasságok és messzeségek nyílnak meg számunkra. Égő bokrokkal szegélyezett, kövezett út vezet el a táj fölött az égboltozat hétszeres csúcsíwel tagolt csarnokába, melynek végpontját a nagy távolságtól és a sugárzó fénytől nem látjuk, de tudjuk, hogy csodálatos, és hogy minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy saját parányi világunkon túljutva, a fölé emelkedve, eljussunk ebbe a csarnokba. Prékopa Ágnes Hetven éve halt meg Jászai Mari 1926 októberében kilobbant a magyar színészet egén a legfényesebb csillag. 76 éves korában átköltözött régi szeretett színháza tégláiból épített sírboltjába Jászai Mari. Sem azelőtt, sem azóta nem tartottak ilyen egységesen legnagyobbnak senkit, mint őt. (Sarah Bernhardt és Eleonore Duse méltó kortársa volt, versenytársuk csak azért nem lett, mert a hazai színpadot elhagyni sohasem akarta.) A „Nagyasszony" - így emlegették szűkebb hazájában, a félszázadnál is tovább szolgált a Nemzetiben, és mondhatták élete alkonyán konzervatívnak, tegnapinakm nagyságát mégsem vonta kétségbe senki. Pedig játszott a hazai színpadokon több nagy magyar színész, hozzáfogható senki sem akadt. Királynő volt a pályán éppenúgy, mint a színpadon, egyik pályatársa kifejezésével: „a koszorú magától nőtt a lábához". Babits Mihály, a kor költőfejedelme így búcsúzik tőle: „Hol a mozgókép, amely megőrzi leplét? Hol a fonográf nemes hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza? Ki hozza vissza?" A színész művészete eltűnik személye hunytán. Korunkban őriz valamit a film, a hangszalag. Jászai Mari emlékét nem a technika őrzi, hanem a legenda. Orgona búgású hangjának, felséges tartásának, beszédes mozdulatainak, megrázó hallgatásainak legendája. És a beszéde! Tanítványainak lelkébe véste: a színésznek úgy kell suttognia a színpadon, hogy a kakasülő közönsége is értsen minden szót. A hangok tiszta ejtése nem függ a hangerőtől. Nemcsak az antik hősnők (Elektra, Antigoné, Médeia, Phaedra), Shakespeare nőalakjai, meg a Bánk bán Gertrudisa és - elsőként - a Tragédia Évája nagyszerű és nagyszabású, az volt Jászai Mari saját személyisége is. Már gyermekként: olyan mélységből kapaszkodott a magasba, amilyenben más elveszett