Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kulturális figyelő

Murteri kövek azokat igazolja, akik Szépfalusi írói vénáját emlegetve olykor sajnálják sokoldalúságát. Tanulmányértékű Jókai Anna Szolgaság helyett szolgálat - bevezető írása is. Magam Szépfalusi Istvánt olyan önálló alkotóerővel is rendelkező menedzsernek nem egyszerűen szervezőnek - tartom, ami igen ritka mind az egyházi, mind a kulturális közegben. Sokoldalúsága ugyanakkor attól is megóvja, hogy egy struktúrához, tisztséghez feltétlenül ragaszkodjon. Jókai Anna mindezt így látja: „...a csendes diplomácia híve különleges érdeme nemcsak a jó szervezésben rejlik... Önérvényesítés helyett egy eszme érvényesítése... Ha valami Isten akaratából (netán éppen az emberek gyarlóságából) bezárul előtte, nem esik kétségbe, hanem új kaput keres, továbblép, mindig előre." Jó ötlet volt a Murteri kövek megírása, megszerkesztése, tíz év válogatásának közreadása. Hozzájárul ahhoz, hogy azokhoz is közel kerüljön Szépfalusi István személyisége és még ma is örvendetesen gazdagodó életműve, akik nem ismerhették ezt olyan közelről az elmúlt több, mint fél évszázadban, mint ahogy nekem volt szerencsém. De hát ez is kiderül a kötetből mentve esetleges elfogultságomat. Frenkl Róbert. Szövött himnuszok a budai várban Kölcsey Himnusza a magyar történelem és a hazaszertet hitvallás-értékű foglalata. A Himnusznak állított emléket ez a kiállítás nyolc rendkívül különböző karakterű kárpitszövő művész alkotásaival, a Sándor-palota különös, a művek intenzitását a belső tér befejezetlensége által is felfokozó, s azokat egységbe hangoló atmoszférája termeiben, Jerger Krisztina rendezésében. A lépcsőfordulóban lobogó gyertya mutatja az utat a kiállításhoz, ahol a vakolatlan falakon, az ideiglenesen üvegezett ablakokon beszűrődő fényben megelevenedő művek sajátos, fájdalmas méltósággal ünneplik a millecentenáriumot, a Himnusznak mostanra sem csillapult, tragikusan viharzó lélekállapotát idézve. A legelső kárpit, Kecskés Ágnes műve, a történelemben újra és újra megtapasztalható legfájdalmasabb „magyar tulajdonságnak" állít emléket; annak a nyughatatlan, megegyezésre képtelen, önfejű harcosságnak, amely belső háborúzáshoz, testvérviszályhoz vezet. A történeti Magyarország térképén vérpirosak a folyók, és vérpirossal megrajzolt, groteszk kis örödgöcskévé vált figurák kaszabolják egymást vigyorogva, holott körülöttünk a már kardélre hányt társaik testének csonkjai hevernek. A megfogalmazás könyörtelen, és a kép nem kínál megoldást. Ha a néző ettől a váratlanul, ütésszerűen a lelkiismeretébe vágó műtől el tud szakadni, a kiállítás további darabjain már a reménység, a megbocsátás jelei vigasztalják. Polgár Rózsa művén a létezés koordinátatengelyeként íródik a kereszt a tulajdonképpeni ábrázolás elé. Az előtérben álló hatalmas oltárt Magyarország térképe borítja, melynek felületét érhálózatként át-meg átszövi a folyók kanyargós rajzolata. A háttér sivár pusztaságában szétszórtan álló, csupán jelzésszerűen létező figurák mindegyike - a legkülönbözőbb irányokba vetülő árnyékuk tanúsága szerint - a saját napja, a maga világító bálványa felé fordul. Areményt, a kiutat a jobb felső sarokban álló kapu mutatja, melynek mérete nem sejthető, talán a szűk kapu, de az is lehet, hogy hatalmas diadalív. S a kárpit mottója a Himnusz ünnepélyes pátoszát megtörő alázatos, könyörgő sorok egyike: „Szánd meg, Isten, a magyart..." Nagy Judit kapui - szimbólum-értékükön túl - a történeti emlékek sokféleségét, s az azokban rejlő gazdaságot képviselik számomra. Nem kastélyok vagy katedrálisok kapuzatai sorakoznak itt, hanem kicsi, szerény díszítésű, ember-léptékű kapuk. Häuser Beáta kárpitja egy személyes mitológia elemeit sorakoztatja fel. Fejtegethetek, de csupán egyvalaki számára felfejthetők ezek a különös, grafikai precizitással megrajzolt jelek. Valamennyi amorf, kőtömbszerű forma nyomán eszünkbe juthat egy másik, a Himnusz lelkületével rokon, s azt továbbvivő vers, amely azonban sokkal inkább személyes vallomás a hazaszeretetről. Eszünkbe juthat a kő, amelyre a kisiskolás Radnóti rálépett, hogy ne feleljen aznap - és amit senki más nem tudna meg-