Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Szelestei N. László: Egy fanatikus lelkész a 18. század első feléből (M. Sartorius János)
melyik anonym műről van szó a levélben. 17 Mindenesetre M. Sartorius egyelőre nem tért haza, Berlinben lett a magyar huszárok lelkésze. Az a hír, hogy nem tér haza, Németországban marad, ugyanúgy megkönnyebbülést okozott a felföldi evangélikus lelkészek között, mint az oda való távozása. 1737-ben elhunyt Regis Márton, a felföldi magyar nyelvű evangélikusok legjelentősebb gyülekezetének, a rozsnyóinak a lelkésze. A gyülekezet, mely a közeli artikuláris helyen, Berzétén tarthatott csak papot és iskolát, a még Wittenbergben tanuló Regis Mózesnek küldött meghívólevelet. O hazajött, de megbetegedett, képtelen volt ellátni tisztségét. És ekkor váratlanul hazaérkezett M. Sartorius János. Szirmay Tamás beszámolójából idézzük fel az eseényeket. 18 Szirmay az evangélikus státusok országgyűlési követe, akinek berzétei házában élt a Rozsnyóról kiűzött evangélikus lelkész, Regis Márton, majd annak fia, Regis Mózes is. „A nyughatatlan Órás más ként Sartorius János" decemberben minden meghívólevél nélkül, azt híresztelve, hogy „valamely szózat parancsolta volna néki Hazánkban való jövetelét, mivel pedig Rosnai Fiú, directe Berzétére jött... pénzes szállást fogadott magának". Asuperintendens a beteg Regis Mózes helyettesítésére becsületes prédikátor urakat rendelt, hogy váltakozva ellássák a szolgálatot. „Látván az alkalmatosságot, magát erővel oda iktatni kivánó Órás" annak ellenére látta el gyakran a papi szolgálatot, hogy a rozsnyóiak megmondták neki, „az ő papságokról vesse ki elméjét". Áprilisban meghalt Regis Mózes. A felügyelők kérték Szirmayt, hogy M. Sartoriust, „ezt a békétlen embert" távoztassa el. Sartorius nem volt hajlandó a közeli Csetnekre a superintendenshez elmenni, nem akart a papokat összefogó fraternitásnak tagja lenni. „Az emberek aljából verbovált magának" pártfogókat, akik Szirmayt ostromolták, hogy adjon neki meghívólevelet. A választás azonban Major Pálra esett. M. Sartorius törvénytelenséggel vádolta és visszalépésre szólította fel Majort. Szirmay utal arra, hogy M. Sartorius már az első peregrinációja után Nagypalugyán sem lehetett sokáig, majd Rozsnyón magánemberként lakva a bíróval gyűlt meg a baja. „Tavaly bajunkra haza jött", a rozsnyói jezsuiták is őt támogatták. A kálvinista Máriássy Márk segítségével a falu végén egy szalmával fedett szekérállást béreltek istentisztelet céljára, amelytől a vármegye hiába tiltotta el Őket. M. Sartorius János nem sokkal Szirmay Tamás levelének megírása után meghalt. Az általunk átnézett forrásokban sehol sem nevezték a kortársak őt pietistának, holott - különösen a Felföldön - könnyű volt ekkortájt e jelzőt megkapnia annak, aki a vallási élet területén próbált változtatni, újítani. „Békétlen ember", „fanatikus" és ehhez hasonlókat mondtak róla. Fanatizmusának mibenlétét nem sikerült megnyugtatóan feltárni. Az összeférhetetlen emberben a valós és vélt üldözések különös elszántságot alakíthattak ki. A fentebb elmondottak alapján azonban nyugodtan kizárhatjuk, hogy ez a pietisták élet- és egyházalakító programjából táplálkozott. Végül: az M. Sartorius János nevét címlapján viselő énekeskönyv népszerűvé, elfogadottá válását az öszeállító M. Sartorius János rossz híre is akadályozta. A magyar nyelvű gyülekezetek lelkészei a pietista irányzat befolyása alá kerültek és a Zengedező mennyei kar újabb és egyre bővített változatát hazai nyomdákban jelentették meg gyülekezeteik számára.
