Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Korzenszky Richárd: A bencések iskolája
Fontosnak tartom azonban azt is, hogy végiggondoljuk: egy bencés szerzetesközösség életével egybekapcsolódó iskolának milyen volt a világképe, milyen lehetett az emberképe. Minden szerzetesközösség élö organizmus: fiatalok és idó'sek élnek egymás mellett, közösséget vállalnak egymással az életformában, a munkában és az istenszolgálatban. Szent Benedek Regulájának világképe jelen kellett hogy legyen a pannonhalmi első iskolában is: az a világkép, amelynek lényeges vonása, hogy az ember része egy kozmikus rendnek. Nemcsak a középkori templom igazodik a felkelő naphoz - a középkori templomok tengelye a felkelő és a lenyugvó naphoz igazodik -, Szent Benedek szerzeteseinek életét is meghatározza a felkelő és a lenyugvó nap ritmusa. Az istenszolgálatnak, a zsolozsmának rendje szorosan kapcsolódik a napszakokhoz - a reggeli és az esti istendicséret alkotja a nap két fő pillérét. S nyáron, amikor rövidebbek az éjszakák, az olvasmányok is egészen rövidek - télen, amikor hosszúak az éjszakák, az olvasmányok is igazodnak az éjszakák hosszúságához. Az ember: része a világnak. Nem korlátlan ura ennek a vilgnak, de felelőse: munkálkodik benne, törődik vele, gondozza, alakítja. S az ember - aki szuverén személyiség -, bármennyire is saját világa van mindenkinek, mégis közösségi lény, aki felelős a másikért, aki tisztelettel tartozik a másik ember iránt. A fiatalok az idősebbeket tiszteljék, az idősebbek a fiatalokat szeressék. Az apátnak, a közösség elöljárójának feladata nem uralkodás a többiek felett, hanem sokféle emberi természethez alkalmazkodó szolgálat. S minden ember végtelenre nyíló csoda: Krisztust lássák meg a betegekben, az elesettekben, a vándorokban, a vendégekben, a szegényekben. Távlatok nyílnak az emberi kapcsolatok révén. Az iskola: ezeknek a távlatoknak a megnyitása. Szent Benedek Regulájának igénye minden szerzetessel szemben, hogy valóban az Istent keresse. Nem tekint senkit sem befejezett, kész tökéletes embernek: mindenki számára kötelesség az állandó fejlődés, elmélyülés - s ez küzdelem nélkül nem megy. Katonáskodásnak is tekinti ezt az életformát. A cél felé törekvés hozzátartozik az élethez - a szeretet kimondhatatlan édességével, szárnyaló szívvel futni az Isten parancsainak útján ez az eszmény. Az iskola nem lehetett semmiképpen sem kizárólagosan tudásanyag továbbadásának a helye. Nem egyszerűen információk közvetítéséről volt szó, hanem világképet, emberképet adó - mondjuk így „interakcióról", embereknek a találkozásáról, amely ezer évvel ezelőtt a pannonhalmi iskola meggyőződésem szerint ilyen volt. Nem létezett még rendtartás, nem volt még óraterv, nem volt tanterv és tanmenet: de volt világkép és volt emberkép. És nem szakadt ki az iskola a környezetéből - nem élt önálló életet, hanem szerves része volt egy nagyobb egységnek: a kolostori életnek. Célja pedig az volt, hogy teljesebbé váljék az ember. Ezer éves az iskola Magyarországon. A kezdetek magyarországi iskolájának világképe és emberképe volt. Az embernek rendeltetése, célja volt. Az embernek méltósága és a közösségben helye volt. S az ember méltósága éppen a másokkal vállalt közösségben teljesedett ki: ebben a közösségben nyíltak távlatok az ember, a személy előtt. S az egyes ember ezt az önként vállalt közösséget demokratikusan alakította, hiszen választották az elöljárót, akinek a választástól kezdve atyai hatalma és kötelezettségei voltak. Ebben a közösségben nem léteztek előjogok, nem volt többé nemes vagy szolga, és az életkor sem játszott szerepet, amikor tanácskérésről vagy tanácsadásról volt szó. Mindannyian tudjuk, akik az iskolával foglalkozunk, hogy miként vált szükségszerűen egyre szakszerűbbé az oktatás, hogyan jelennek meg az oktatás segédeszközei, hogyan határozzák meg, mi az, amit az iskolának tanítania kell. Azt is
