Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Lampérth Gyula: Magvetés és öntözés Többet nyújt-e az egyházi iskola?

lenne, akkor nincs szükség a hitre! Magával a hit fogalmával kapcsolatban is tovább kérdezhetünk; ki állapíthatja meg a létét vagy nemlétét saját magában, illetve másban? Hogyan változik a hit fogalma és tartalma az egyes emberben az élete folyamán és hogyan változott a hit fogalma és tartalma az emberiség eddigi földi élete folyamán? A legutolsó kérdésről csak az elmúlt évszázad kapcsán ejtünk pár mondatot keresztény szemmel nézve és nem foglalkozunk a kerszténységet megelőző és a vele párhuzamosan élő vallásos elgondolásokhoz kapcsolódó hittel. A XIX. század embereinek döntő többsége magát hívőnek tartotta és feltehetően annak tartotta az akkor élő emberek nagy részét is. Igaz volt viszont, hogy a magasabb műveltséget - különösen a természettudományos műveltséget - szerzettek nagy része az emberi ész mindenhatóságának bűvöletébe esve pályatársait és talán saját magát sem tartotta hívőnek, vagy ha igen nem merte bevallani. Egyedül Pasteur (1822-1895) merte nyíltan vállalni, hogy hívő, sőt gyakorló hívő, de ő olyan óriás volt, hogy ezért nem merték megtámadni. Egy kérdés kapcsán erről beszélt dr. Habsburg Ottó 1992. május 16-án a soproni Líceumban. A XX. századra a helyzet gyökeresen megváltozott. Széles tömegek fordultak el az egyházaktól. Ez a jelenség a növekvő anyagi jóléttel és a XLX. század természettudományos eredményeinek közismertté válásával kapcsolatos. Mindig is igaz volt, hogy ez „élenjáró" szellemi áramlatok aránylag nagy késéssel jelentek meg a széles néptömegek között. AXX. század tudósai közül viszont sokan éppen tudásuk és az emberi tudás határainak érzékelése kapcsán jutottak hitre (Einstein, Heisenberg). Einstein (1879-1955) például utolsó levelében arról ír, hogy a látható világunk mögött van valaki, aki mindent irányít és aki a javunkat akarja. Ehhez még hozzátette, hogy ez az ismeret neki hallatlanul nagy boldogságot okozott. Ma nem ott tartunk, hogy ezt és azt „még" nem tudjuk, hanem ott, hogy van olyan amit soha nem fogunk tudni. Többek között igaz az is, hogy egy-egy modern természettudományos elmélet elfogadásához kell igazán nagy „hit". A kérdés teológiai síkon megközelítve sem egyszerű, hiszen a lelkeket csak Isten vizsgálhatja, amint Jézus is megmondta „nem mindenki megy be a Mennyek Országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram" (Mt 7,21). Reménytelen tehát minden olyan kísérlet, amely az egyén megkérdezésével kívánja megállapítani a hit létét vagy nemlétét. Inkább célhoz érünk, ha a hitből folyó cselekedeteket vizsgáljuk, gyümölcseiből ismerhető meg a jó fa (Mt 7,16-18). Ugyanez a helyzet a kérdező oldaláról nézve is; ki van felhatalmazva arra, hogy egy másik ember hitének mélységét vagy nagyságát elbírálja. Szembetalálkozik a merész a „ne ítélj, hogy ne ítéltess" (Mt 7,1) jézusi parancsával. Az elmondottak után még világosabb és kézenfekvőbb a Szentírás szava, ez a közvetlenül nem látható és nem mérhető hit Isten ajándéka, hallásból van ugyan (Rm 10,17), de az isteni kegyelem következménye. A Szentlélek hív el bennünket és világosít meg, ahogy Luther írja a Kis Kátéban a második hitágazat magyarázatában. Van-e hát valamiféle szerepe a nevelésnek, az emberi közreműködésnek? Erre a kérdésre a válasz egyértelműen igenlő, ha ugyanis nem így lenne, akkor az Úr Jézus nem küldte volna el tanítványait szerte a Világba, hogy hirdessék az evangéliumot. Amint többször és több helyen előfordul a Biblia lapjain, Isten munkatársakként használ bennünket, úgy használta az apósotokat is. Munkálkodásunk, egyebek