Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Végh János: Dürer, a reformáció festője
tanúskodik, hogy alkotóját itt már nem alkalmi ötlet vezette, hanem hosszasan mérlegelte, alaposan érlelte a kompozíciót. A mellkép ikon-szerűsége Krisztusfejre emlékeztet. A kortársak azt érezhették, hogy aki ezt festette önmagáról, az mindenképpen Őhozzá akar hasonlítani. Az üdvösségre törekvő ember szándékán kívül a művész feladatával kapcsolatos elképzelése is kifejezésre jut itt: az alkotó, tehát a semmiből valamit létrehozó festő a teremtő Istenhez érezte magát hasonlónak. Ez a hasonlóság nagy tisztesség bárkinek, de felelősséget is jelent, ám a mester annak tudatában volt, sőt törekedett erre. Komoly erőfeszítéseket tett - saját maga, de egyszersmind a többi német művész előnyére - annak érdekében, hogy az alkotó abban a társadalmi megbecsülésben részesüljön, ami a reneszánsz Itáliában már természetes volt. Ezzel párhuzamosan mindent megtett azért, hogy ki is érdemeljék ezt. Intenzív pedagógusi munkájának köszönhetően Nürnbergnek, a német fejedelemségek legfontosabb művészeti központjának minden festője a hatása alá került, sőt Svábfóldig, Elzászig jutott tanítványaiból. (Nem alaptalanul szokták a német művészeti könyvek a 16. század első negyedét egyszerűen „Dürer korá"-riak nevezni.) Nagyhatású pedagógusi tevékenységével az Alpoktól északra akkor még meglehetősen ismeretlen modern olasz művészet befogadásának egyengette az utat. Tanulóéveinek befejezése után - elsőként a korabeli német festők közül - Velencébe utazott, és így már fiatalon megismerkedett a kor szenzációjával, az antik eredmények felhasználásával kivirult reneszánsz stílussal. Megismerkedett vele, de nem kezdte másolni a kezébe kerülő alkotásokat, ahogy a tehetségtelen és önállótlan egyéniségek szokták tenni. Annyira nem, hogy velencei útja után készített „Apokalipszis" című fametszet-sorozata a középkor-vég csillapíthatatlan nyugtalanságának jellegzetesen német terméke. Az a nyugtalanság, ami a kor németségénekvallásos kielégületlenségéből táplálkozott, különösen magasra csapott az 1500-as év közeleledtével: a félévezred fordulóján sokan a világvége bekövetkeztét várták. A pusztulást hozó lovasok rohanását, akik elől hiába próbálnak ügyetlenül elmenekülni az emberek, ahol ellenállhatatlanul áldozatul esik, a sárkány fogja között vergődik még a nagyhatalmú császár is. Dürer fametszet-sorozata remekül tolmácsolta ezt az érzést, mégpedig bizonyos, hogy a velencei élmények hatása alatt: ami nagyszerűt megérzett az olasz reneszánszban, azt egy német probléma, egy gótikus sorozat minden eddiginél szebben zengő kifejezésére fordította. Ez volt az első kedvelt és A négy apokaliptikus lovag 1498 körül sokat utánzott metszet-sorozatai
