Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.
Jeszenszky Géza: Trianon - hetvenöt év távlatából
/ is nehezen tudja érvényesíteni a hitéletben is fontos anyanyelvi és nemzetiségi érdekeket. Valamennyi utódállamban súlyos csapást mért az egyházak oktatási és karitatív munkájára előbb az I. világháborút követő földreform, méginkább pedig vagyonuknak a II. világháború után végrehajtott, államosításnak nevezett kisajátítása. Az egyházi iskolák, kollégiumok, ingó és ingatlan vagyontárgyak visszaszolgáltatására több mint öt évvel a kommunista rendszerek összeomlása után sem került sor, ezzel súlyosan megsértve a jogfolytonosság és a magántulajdon szentsége elvét. A békerendezés elfogultsága és a többség türelmetlensége folytán a kisebbségek és anyaországuk egyetlen megoldásban tudtak csak gondolkodni: a határváltozásban, minimálisan a magyar többségű területek visszacsatolásában, maximálisan az „ezeréves határok" visszaállításában. A nem-magyar területek leválásába a magyar társadalom bele tudott volna törődni, de a 3,5 milió magyar elcsatolásába és állandó zaklatásába nem. A „Nem, nem, soha!" magyar jelszavára adott „Egy barázdát sem adunk vissza!" válasz kizárta a megbékélést és „az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára," hogy ismét H. Seton-Watsont idézzem. így történt, hogy a látszólagos haszonélvezők, Magyarország szomszédai számára is igen súlyos következményei lettek a megemészthetetlenül nagy zsákmánynak. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a magukat 1920 óta nemzeti államként definiáló, a valóságban azonban soknemzetiségű országokban éppen a kisebbségi kérdés miatt nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. Az önrendelkezési elvet megsértve létrejött országok többségi nemzetei ugyanis a kisebbségek számára nem merték biztosítani a demokratikus jogokat, az erdélyi magyaroknak, a szlovákoknak és a ruszinoknak megígért autonómiát. S a nyelvi jogok körüli viták - ahogy Bibó István klasszikus tanulmányában is megírta - eltorzították ezeknek az országoknak a belső fejlődését, az emberek gondolkodását. A második világháború során és közvetlenül utána Európa szinte minden népe megismerte a totális háború szörnyűségeit, és a tömeggyilkosságok, a kegyetlen polgárháború, a koncentrációs táborok és gázkamrák, a ki- és betelepítés, a nyílt vagy leplezett „etnikai tisztogatás" tízmilliók életét tette tönkre. Mindezek csak növelték a sérelmeket, a félelmeket és a nemzeti türelmetlenséget, s ezeken a betegségeken a kommunizmus nem tudott, valójában nem is akart segíteni, csupán vörös palástba burkolta a nemzeti elnyomást és jó időre a többséget és a kisebbséget egyaránt kiszolgáltatta az államhatalmi terrornak, az irracionális és mérhetetlenül káros gazdasági politikának, a nemzetközi életben pedig a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek. Hitlert és Sztálint tulajdonképpen az I. világháborút követő rossz békék hozták Közép- és Kelet-Európa népeinek a nyakára. Churchill, századunk kataklizmáinak nagy tanúja, irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott munkájában találóan állapította meg, hogy a saint-germaini és trianoni békeszerződés révén elnyert „függetlenség az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népekre és tartományokra egytól-egyig olyan kínszenvedést hozott, amilyent a régi költők és hittudósok csak az elkárhozottaknak tartottak fent." Külön tanulmányt, könyvet igényelne annak a bemutatása, hogyan hiúsultak meg az 1990-ben a nemzetek közötti megbékéléssel és a kisebbségi jogok nemzetközi jogilag kötelező formában történő rögzítésével kapcsolatos remények. A felelősök, az erősödő feszültségek forrásai vitathatatlanul nem a politikai és kulturális jogokért kiálló, a jövőjüket garantáló önkormányzati kereteket igénylő magyar és más kisebbségi közösségek, hanem a soknemzetiségű államokban a többségi nemzet hegemóniáját megteremteni akaró, kommunistából nacionalistává vedlő politikusok. A nemzetközi közösség felelőssége ismét abban rejlik, hogy nem ragaszkodik saját elveihez,
