Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.
Jeszenszky Géza: Trianon - hetvenöt év távlatából
magyarok által lakott határmenti sávok és távolabbi nyelvszigetek elszakítása között. A számok eléggé egyértelműnek látszottak: az 1910-es népszámlálás kerekített adatai alapján - az önrendelkezési elvre hivatkozva, de a népszavazást kéró' magyar javaslatot elutasítva - a Csehszlovákiának ítélt területen 1 072 000 magyar élt és 1 702 000 szlovák, a Romániához csatolt részeken 1 664 000 magyar, 2 824 000 román és 750 000 egyéb nemzetiségű, főként németajkú szász és sváb lakott, s Horvátországban és a Délvidéken 600 000 magyar és 800 000 sváb, szlovák, román és ruszin került - megkérdezésük nélkül - 2 824 000 szerbbel és horváttal együtt az új délszláv államhoz. Az autonómiával rendelkező Horvátországot nem számítva 54%-os magyar többségű történelmi ország utódállamai sem lettek éppen nemzeti államok. Hivatalos statisztikájuk alapján, közel félmillió magyar elűzése után Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5% volt (22,5% német, 15,7% szlovák, 5,5% magyarral szemben). Románia lakosságában 72% volt román, a többi magyar, német és ukrán vagy ruszin, a délszláv államban pedig a vezetést egyértelműen kézben tartó szerbek aránya 47,7% volt, 23,3% horvát, 8,5% szlovén, 5,5% albán és 3,9% magyar mellett. Ezek alapján egyértelműen megállapítható: a trianoni békeszerződés a győztesek által meghirdetett elvek megcsúfolása volt. Hogyan és miért húztak a győztes nagyhatalmak ilyen határokat? Elsősorban nem tudatlanságból, hanem az etnikai határok elvének részrehajló, elfogult, politikai számításból eredő rossz alkalmazásából, másrészt a mohó cseh, román és szerb politika ügyessége következtében, nem utolsósorban pedig azért, mert a francia tisztek által irányított szerb, cseh és román haderő 1919 elejére megszállta, birtokba vette az általuk igényelt területek döntő többségét. A győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában bízó magyar kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, és az antant által átadott jegyzékekben kiürítendőnek megjelölt országrészeket harc nékül föladta. Az 1919. január 18-án Párizsban összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a francia és a hasonló brit elképzelések érvényesültek, lényegében véve a mai határvonalat. (Ez a maximális cseh, román és szerb igényektől elmaradt, de magyarok számára jóval kedvezőtlenebb volt, mint az amerikai szakértők álláspontja.) Az ajánlásokat az öt nagyhatalom külügyminiszterei 1919 májusban hagyták jóvá. Adöntésekben a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának közvetlenül nem volt szerepe, viszont a Kelet-Alföld kiürítését elrendelő, márciusban átadott Vix-jegyzék kétségbeesés-szülte reakciója volt a Tanácsköztársaság kikiáltása. Kun Béláék a szomszédok imperializmusát a bolsevik szocializmus elterjesztésével és a szovjet Vörös Hadsereg segítségével remélték legyőzni, de a nacionalizmus erősebbnek bizonyult, mint az internacionalizmus. A rendkívül igazságtalan területi rendelkezések mögött azonban nemcsak a győztesek bosszúja és szomszédaink mohósága állt, hanem az a tapasztalat is, hogy a kommunizmus, a forradalom terjedésének legjobb ellenszere a nemzeti eszme. A vesztes államok rovására nagyvonalúan meghúzott lengyel, csehszlovák, román és délszláv határok egyben arra is szolgáltak, hogy az antantnak, elsősorban az európai hegemóniára törekvő Franciaországnak megbízható szövetségesei legyenek Németország hátában, s hogy a különválasztott Ausztria és Magyarország kicsi és gyönge legyen. Az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség meghallgatására csak 1920 elején került sor. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen igazságtalan békét diktálnak Magyrországnak, de végül ő is elfogadta, hogy a békeművön változtatni már nem lehet.
