Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Cserháti Péter: Megmaradunk. A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség hét éve

elszürkülésében, a nagy történelmi felekezetek sorsában az evangélikus egyháznak is osztoznia kell. Nem a jézusi lendület, hanem a „realitások" győztek, és határozzák meg sorsunkat egyre biztosabban. Nem akarok itt arról írni, milyen módszerekkel harcoltak ellenünk, hogyan „iktatták ki" javaslatunkat a zsinat napirendjéről, inkább néhány személyes, csak kevesek által ismert érzésemet, benyomásomat szeretném most a nagyobb nyilvánossággal is megosztani. Van, akinek tudnia kell, hogy nagyon nehéz volt lemondanom a zsinati tagságról. Fájó érzés volt otthagyni a barátokat, a harcostársakat, tudva, hogy talán még nehezebb lesz így a küzdelem, ami rájuk vár. De a döntés szükségszerű volt. Egyrészt erre kötelezett a MEVISZ közgyűlés határozata, amelyben kimondtuk, hogy csak addig marad bármelyikünk a zsinat tagja, ameddig a kétlépcsős javaslatot érdemben képviselni tudja. Ezzel azoknak szerettünk volna válaszolni, akik már korábban megvádoltak bennünket azzal, hogy pusztán pozíciószerzés a célunk az egész „hajcihővel". Másodsorban nem is volt olyan grémium, amelyiknek igazán felelősséggel el kellett volna számolnom a szereplésemmel. Az országos presbitérium választott zsinati tagnak, úgy, hogy ott jelen sem voltam, esetleges programomról meg sem kérdeztek, a megbízólevelet is csak a megnyitó ülésen kaptam kézhez (sic!). Az igazán fájó azonban az a kijózanodás volt, ami a sorsdöntő szavazás után következett. Mint korjegyző, láthattam, ki mire voksolt. Sokan azok közül is nemet mondtak, akik korábban aláírták a kétlépcsős javaslatot támogató íveket. És az ülés után megindult a telefonok és magyarázatok sora. Sok minden elhangzott: „a gyülekezet felújítás előtt áll, értsem meg, rokonom külföldi ösztöndíjra vár, értsem meg, az unoka a Fasorba felvételezik, értsem meg" stb... A saját bőrömön éreztem meg annak rideg valóságát, hogy az egyház, ahogy azt már fent is leírtam, bizony hierarchikus munkahely, ugyanolyan kőkemény realitásokkal, mint például egy kórház. A felettesek tetszésétől függ a szakmai és az anyagi előmenetel, s ezt kockáztatod, ha kritizálsz, ha Jártatod a szádat". Mindez persze érthető, bár kissé illúzióromboló volt, hiszen az egyháznak „mégiscsak" Krisztus igazságosságán, illetve saját zsinati-presbiteriánus hagyományain kellene építkeznie. És itt értettem meg, hogy miért kell nekem harmadsorban is leköszönnöm a zsinati tagságról. Kibic voltam, outsider, aki semmit sem kockáztattam ebben a harcban. Nem voltam egyenrangú partnere azoknak, akik egzisztenciájukat veszélyeztetve küzdöttek, és küzdenek a mai napig, s akik előtt csak tisztelegnem lehet. És így lett igaza azoknak, akik azt mondták: „ez még nem a ti zsinatotok...". Ellentmond mindez persze annak, amit az elején a MEVISZ nevelő szerepéről írtam, hiszen nem ezt kell tennie a jövő laikus egyház vezetőinek. Én is csak bocsánatot kérhetek a meghőkölésért és azt remélem, az Úr a MEVISZ elnökségi poszt letétele után ad nekünk új utakat. Vannak erre biztató jelek...