Surányi Dezső: A ceglédi éden képei. Barangolások A Dél-Pest megyei kistájban (Cegléd, 2008)
Túzokvártán
DOLINÁI NÖVÉNYRITKASÁGOK A Gödöllői-dombvidék morfológiai alakzata csak Ceglédbercel után, a Poros oldalában és a 4-es út Budai úti ága felé simul bele az alföldi tájba. A zárt tölgyesek, a barna erdőtalajok jelenléte, az alberti-és irsai löszdombok víz-és klímamódosító szerepe sokféle különleges növény-, s madárfaj életterét teremtette meg az elmúlt évezredek során. A löszön és a homokon létrejött sztyepprétek domináns fajai markánsan különböznek, de ma már közelebb állnak egymáshoz, mint a valaha-volt bajmóca, ami csak a Duna-parti löszbevágódásoknál maradt meg egyedül. A Dolina-völgy, a három nagy völgy egyike, amelynek további részletekre bontása is megtörtént valaha a hadmérnökök jóvoltából. Törekvés volt erre, mert az osztrák vasasok (nehéz huszárok) errefelé gyakorlatoztak. A Golyófogó-völgy arra utal, hogy itt valaha a tüzérek gyakorlatoztak. Vajon ha valaki venné a fáradságot, kb. másfél-két méteres mélységből vajon hány ágyúgolyót tudna még összegyűjteni. Ugyanis a cserjések és erdőfoltoknak lepusztítása a gerincen és a platókon oda vezetett, hogy évszázadnyi idő alatt kb. 50-60 cm-rel pusztult le az eredeti térszín (!), azaz ennyivel kerültünk közelebb az ott maradt golyókhoz... Pedig valaha a Dolinában nemcsak eltűnt a víz, innen a szlovák nyelvből származtatható „dolina” szó kifejezés, de megvolt akkor még a szép és diverz növénytakaró is. Tanúi ennek a löszpusztai tölgyesek maradványai, az erdei szellőrózsától a nagyon is mélyen gyökeresedő fajok (főleg Salvia-fajok) is, amelyek a mainál is gyorsabb eróziót sikeresen lelassították. Vácrátóti kutatók épp ezt a jelenséget vizsgálják a Golyófogó-völgyben, holott azt a felsővölgyi és rosszul sikerült cseresítésben is lehetne vizsgálni; azaz mit nem szabad tenni! Hasonlóan ahhoz, hogy a platókat kimérték kárpótlási földeknek, s folytatódik a kukorica, gabona, napraforgó rosszabbnál rosszabb kivitelezésű termelése s a talajok rombolása. Nem a föld művelésével van a baj, hanem az egysíkúsággal, a monokultúrás szemlélettel. Pedig még a tiszta akácos foltokban is néhány spontán kelésű tölgy áttöri magát „a kultúrrégión”, de a tatáijuhar (Acer tataricum), a kislevelű hárs (Tilia cordata) és a gyertyán (Carpinus betulus) már csak utolsó példányaival van jelen. De az erdőszéleken a téli hófolt elolvadásával egy időben már virágzik a tarka sáfrány, majd besárgulnak a domboldalak, a tavaszi hérics (Adonis vernalis) és másutt a salátaboglárka (Ranunculus ficariá) tömeges virágzása folytán. Később az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), vagy a pusztai zergeboglár (Trollius europaeus), a vizes részeknél a gyilkos csomorika (Cicuta virosa) díszlik. A törpe és elfajzott nőszirom, törpemandula, vagy néhány más értékes, de publikációban még fel sem dolgozott faj a Bolond gróf háza mellett, s a Pörösben a törpemandula, a vízparton (Gerjéé) pedig a mocsári pajzsika (Thelypteris palustris) - csak ízelítőképpen a főbb példák a gazdag növénytakaró bemutatására. 89
