Surányi Dezső: A ceglédi éden képei. Barangolások A Dél-Pest megyei kistájban (Cegléd, 2008)

Városlakó denevérek

azért vannak „taxonómiaiig gyengén képzett vadászok” is, akik figyelmetlenség­ből meglövik társukat, vagy épp védett állatok elejtésével okoznak nagy bajt. A tennészet rendje nem érzelmi alapon működik, hiszen szárazságban a mezei nyúl magára hagyja a kicsinyeit, s nem szoptatja azokat tovább, a fácán is ilyenkor felejti el szülői hivatását. Amikor a vadászat és a vadak kapcsolatáról biológiai, ökológiai szemlétében akarunk valamit írni, ezeket az evidenciákat is szükséges figyelembe venni és mérlegelni. Mit kínálhat a vadásznak, s milyen esélyt a vadaknak olyan vidék, mint Ceg­léd környéke, mert gazdasági haszon ide, haszon oda, csak akkor fogadja el a tár­sadalom, ha a biológiai hasznosság és a lehetséges károk kiegyenlíthetők. Mert a túlzott vadállományt jelezheti a sok vadas baleset a közutakon, a járványos be­tegségek elterjedése a vadak körében és természetesen a sok vadkár. Ilyenkor a társadalom okkal reméli és igényli, hogy a vadász, ha ilyen a passziója, akassza a puskát a vállára és tegye a dolgát. Balesetmentes és ökológiai-biológiai igényessé­­gű vadászatokhoz mindig szurkoló vagyok, mint a túlzottá váló halfajokra irányuló halászatokhoz, pecázásokhoz is. E passziók jó célt is tudnak szolgálni, persze nem sunyi módon hurokkal, vagy védet állatok lepufogtatásával, illetve kézigránátos halászattal próbálkozva. Annak a természet léptékű vadgazdálkodáshoz, vadászathoz semmi köze. Az új ceglédi múzeum (Természetrajzi, Vadászati Múzeum és Oktatási Stúdió) - köszö­net érte Újházi Györgynek - e szemléletet jól tükrözi. Milyen fajok vadászhatok errefelé, merülhet fel a kérdés az Olvasóban. A következőket emelem ki, mint meghatározott időszakban vadászható fajo­kat: aranysakál (Canis aureus), balkáni gerle (Streptopelia decaocta), borz (Meles meles), dámvad (Dama dama), dolmányos varjú (Corvus cornix), fácán (Phasia­­nus colchicus), mezei nyúl (Lepus europaeus), mosómedve (Procyon lotor), nyest­­kutya (Nycterentus procynoides), őz (Capreolus capreolus), róka (Vulpes vulpes), szajkó (Garrulus glandarius), szarka (Picapica), tőkés réce (Anasptatyhynchos), üregi nyúl (Oryctolagus cuniculatus) és vaddisznó (Sas scrofa). Természetesen ne gondolja senki, hogy a Természet c. sorozat (amely a Ceg­lédi Kék Újságban jelent meg) írója szereptévesztésben van, korántsem erről van szó, hanem arra igyekszik hangolni az embereket, hogy értsék meg a vadászatnak a lényegét, mint ahogy a vadászoknak is meg kelt érteni az alapvető természetvé­delmi érdekeket. Valójában azok a vadászok a szimpatikusak nekem, akik a vad leterítésének öröme helyett a cserzett arcuk adta keretben, a tekintetük és beszá­molójuk arról szól, hogy kék vércsék tanyáznak a Kaszáló-erdőben. És lépjünk! 1986-ban történt, s 1990-ben megyei védettséget kapott, nem pedig, akik most ma­guknak tulajdonítják e dicsőséget, hiszen a rendelet szövegét magam terjesztettem elő a Megyeházán), védelem alá kellene helyezni a Sári-gyepet (mert bejárnak oda a túzokok, ez is legalább másfél évtizede megfogalmazódott kérés volt „puskás embertől”). 37

Next

/
Oldalképek
Tartalom