Surányi Dezső: Éden a Duna-Tisza közi Pest megyében. Cegléd és környékének természetvédelmi értékei (Budapest, 1992)
Előszó
ELŐSZŐ Monort elhagyva egy másik Pest megye kezdődik. Sem népe, sem földje nemigen függ közvetlenül a fővárostól, vagyis nem agglomerációs övezete. Ez a közel „távoliság” adja meg Délkelet-Pest megye különös báját, amely Cegléd kapcsán annyi csodálkozásra adott okot Kárpáti Aurélnak. E várost széttört tükörnek nevezte, az üvegdarabokon az ég visszfényét találta meg, a biológus azonban mást is... Többet jelent tehát annak, aki e tájék természetes növénytakaróját s faunáját keresi, kutatja és a XX. század végi állapotot rögzíti. Rendkívül felemelő és felelősségteljes feladat, amihez hasonló érzéssel csak a cserői magaslatról lehet a síkra tekinteni: mögöttünk a Cserhát „maradéka”, előttünk a futóhomokon viruló szőlő- és gyümölcstermő vidék, a zsíros búzaföldek és az áldott szikek és turjánok parányi zöldesfehér ismeretlensége. „Fenn voltunk a Cserő hátán, alig kőhajításnyira a határkőtől. Mögöttünk, a gyengezöld berceles fölött, még ködlött a por, vastagon, akár a tej, sűrű fehérből szürkére hígulva a szélein. Köröttünk pezsgett a nyár. A síknak ereszkedő, hosszú szőlősorokon túl, két jegenye közül már idelátszott a kálvinista templom nyomott kupolája. Óriási bronzcipó, amelyet az egész Alföld búzájából sütöttek...” Kárpáti sorai nyilván egy szülőföldjétől, a szeretett városától elszakadt ember rezdülései, a szülői ház emlékei legalább olyanok, mint a szakember számára az intenzíven művelt és gazdagító termőföldek egykori életföldrajzát felidézni. Nem érzelmesen, csak a puszta tényekre szorítkozva, de nem rejtett érzelmi kötődéssel a „rekonstruált múlthoz”. Ezt a nehéz feladatot megoldani - akárcsak részben is - felemelő munka; különösen akkor, ha Kitaibel Pál, Kanitz Ágost, Magyar Pál vagy éppen Kárpáti Aurél útjain kell járni. A pókbangók izgató nektárját nyalogató hangyák és rászedett pókok, a Dolina felett kurrogó gyurgyalagok, a víziskorpiót lakmározó gólyafiak, a dürrögő túzokok, továbbá az egykor volt világhíres kertészek (Unghváryak, Inárcsi Farkas László, B. Tóth Ferenc) s erdészek (Magyar Pál, 5
