Sárkány József: Cegléd az irodalomban - Honismertető munkálatok (Cegléd, 1943)

soha őt magát úgy szónokolni nem hallottam, mint e napok alatt. Sohasem ugyanazon beszédet mondta, amit itt vagy amott mondott, hanem »nindíg mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sírt, mint ahogy sírnak az oroszlánok.

De hisz azok nem is voltak minden csendes korszülöttének meghallani való szavak:

»Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosán, vagy élni akar dicsőségesen.«

Es az átok, amit végül mondott azon népre, mely hazáját elhagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni:

»Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíj ja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; — hogy a forrás víz bűzhödjék meg, midőn ajkához viszi; hogy bújdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve qz alamizsna kenyerét; s alamizsna helyett arculcsapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor koldus, kit mint gazdátlan ebet bátran verhet agyon mindenki s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a másvilágon; a leány, kihez szemeit felemeli seprűvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste — heverend temetetlenül!«

Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e az átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy

»mindnyájan el fogunk menni!«.

Egy óra múlva Cegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap este ment Kossuth tovább. S Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.

Amik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.

*

Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Pest főutcái.

Rendezett sorokban vonultak végig az önkéntes csapatok, mik a magyar szabadságharc segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légió, fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután egy csapat tiroli vadász saját nemzeti viseletében, azután egy század francia, kik Magyarország földjén laktak. A Marseillaise-t énekelték végig az utcán.

És azután, mint egy félelmetes óriáskigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a háromezer ceglédi önkéntes néphad; s a háromezer riadó hangjával énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik :

»Mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a haza!«

Nem tudom: érez-e még valaki valamit, midőn a dalt legelőször hallja? Én sírtam.

Aldor I. és Ormódi B: Kossuth-Album