S. Szabó József: A ceglédi református iskola története 1545 - 1936 (Cegléd, 1936)

Az iskola változatos élete, középfokú tagozatának megszűnése

122

ismerni, megbírálni és az üres jövőt magas, nagyszabású ábrándokkal megnépesíteni. Előttem lebegsz most is, mosolygó arccal az ég felé mutatva: macte puer, sic itur ad astra!“ Nagy István írta meg „lelkiismeretes, aprólékos hűséggel“ a kecskeméti iskola történetét, mely, sajnos, mai napig kéziratban hever.28 Ilyen kiváló paedagogustól méltán lehetett várni, hogy felügyelete alatt és tanácsai szerint a ceglédi gimnázium is megmarad legalább azon a színvonalon, amelyre Czeglédi fölemelte. Az egyháztanács nagy reményeket fűzött hozzá, s azonnal fölkérte, hogy a rektorprofesszorral együtt készítsen az iskolának kimerítő törvényeket. A dolgozat el is készült, de érvényre nem emelkedhetett,29 mert Nagy István nemsokára a Magyarországot végigseprő, 1831. évi kolerajárvány áldozata lett. Cegléden több mint 900 református embert fektetett ez a borzalmas vész a hideg sírba. A tanulókat szét kellett bocsátani és csak késő novemberben a járvány megszűntével lehetett ismét megnyitni az iskolát. A gimnáziumba azonban csupán 14 tanuló iratkozott be. Ezzel kezdődik annak újabb sűlyedése. Szilágyi később elkészítette az internátus törvényeit30, melyeket

1832. december 27-én hirdettek ki. A szokványos kötelességeket, tilalmakat és kemény büntetéseket szedte bennök simplex szabályokba. A növendékek száma az 1832—33. tanévben valamivel szaporodott. Alumnusok voltak 11-en, közűlök néhány Borsod, Bihar, Komárom, Pest megyéből és a Jászságról. A három tanító keze alatt egyenként mintegy 70—80 tanuló növekedett évről-évre, de ezeknek száma folyvást emelkedett.

1833-ban a ceglédi egyház új, tetterős és nagyratörő fiatal lelkipásztora, Szabó Károly, aki a díszre, méltóságra és előkelőségre sokat adott és egyházát is magas polcra kívánta emelni, a consistorium által főkurátori tisztséget állíttatott fel. Okul szolgált erre az egyház tagjainak gyors szaporodása (akkor már elérte a 9 ezret), ezeknek sok ügyes-bajos dolga, főleg az akkor még erősen gyakorolt egyházi fegyelmezés, továbbá a folyvást növekvő egyházi tisztviselői kar. A főkurátort, aki tisztségét fizetés nélkül viselte, az egyházi jó rendre és békességre való felvigyázással és azzal a „hatalommal ruházta fel az eklézsia, hogy minden hívatalbeliek tőle függjenek31“. Széleskörű jogot adott tehát a kezébe, mely, természetesen, az iskolára is kiterjedt. Melléje és segítségére algondnokot és vagyonkezelő gondnokot választott az egyház, de a szám-