Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

kérni rá. Ez a hajóskapitányok és az új-intézmény szervezők elkerülhetetlen életformája. Meg a nagy katonák erénye. Emlékezzünk csak arra a hadtörténeti emlékre, hogy hajdanában a Mária Terézia-rend olyan vitézi tettekért járt, amelyek sikertelenség esetén hadbíróság elé tartoztak volna, de siker esetén lovagi címmel jutalmazták a bátort. S ki ne érezte volna már, hogy a mi „kiváló tanárjaink (Oláh István 1957- ben kapta meg ezt a kitüntetést) a szocialista pedagógia lovagjai? Néha a kockázat sem kisebb, de siker esetén olykor eljön a kitüntető cím is.

1957 óta, ha hosszas vitákra, meggyőző érvelésekre természetesen azóta is szükség van, mégis: minden illetékes tudja Oláh Istvánról, hogy pedagógiánk lovagjai közé tartozik, tehát bíznak is benne. S e bizalom — amelynek anyagi erővé váló formája a konkrét támogatás — lehetővé tette, hogy tíz évvel a megindulás után a külföldi szakemberek is immár nemzetközi jelentőségű példaként keressék fel a monori gimnáziumot. Fölösleges is említeni, hogy számunkra ennél is fontosabb, hogy kísérleteinek eredményeit mi magunk használhatjuk fel országszerte . . .

Arról azonnal meg voltam győződve, hogy Oláh Pista sohasem habozott, ha magyarázni, rábeszélni kellett. S azt is azonnal elképzeltem, hogy minden vitában ő bírta tovább szusszal. Most nekem magyarázza . . . nem azt, hogy mivel érvelt, hanem, hogy miképpen értették meg a céljait:

— Néha könnyebben ment, néha nehezebben: legnehezebb a pénzügyi hatóságoknak elmagyarázni, miért kérek újabb hiteleket. De végül a pénzt is meg lehet kapni. Láthatod. Ezt az iskolát nem ingyen építették, habár mi magunk is sokat dolgoztunk hozzá. Azonban minden ott dőlt el, hogy a párt eleve értette, mi készül itt. Értette és érti itt a községben is, a já