Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Oláh István-vágású emberekre van szükség ... minél nagyobb számban. Vele kell kezdeni a monori iskoláról szóló hősi éneket. (Biz- isten, kedvem volna hexaméterekben írni ezt az egész beszámolót.) Leültem hát Oláh Istvánnal, hogy kikérdezzem. Előbb borával koccintottunk, de azután — régóta is­merve ízlésemet — asztalra tette a törkölyt. Oláh Pis­­táéknál mindig kitűnő innivalót kap az ember. Ezt már akkor is tudtam, amikor még híre sem volt a monori iskolának. Mert amióta csak ismerem •— s ennek nem is sokára húsz éve lesz —, mindig éppen szervezett va­lamit, és sokunkkal együtt engem is beszervezett, nem egyszer úgy, hogy meg sem kérdezett. Időről időre me­gint észreveszem, hogy valahol valamit csinálok, mert Oláh Pista úgy tartotta helyesnek. Amikor a felszaba­dulás után ő volt a Pest (akkor még Pest-Pilis-Solt- Kiskun) megyei — pardon: vármegyei — szabadmű­velődési felügyelő, akkor hol azon vettem észre ma­gam, hogy Dunavecsén tanítok valamilyen kulturális tanfolyamon, hol Cegléden tartok előadást valakinek valamiről, hol meg a békéstarhosi kastélyban — ké­sőbbi zeneiskolában — magyarázok az oda gyülekezett népművelőknek valamiről, amiről Oláh Istvánnak az volt a véleménye, hogy én tudom, tehát nem árt, ha el­mondom azoknak, akiknek Oláh szerint ugyanezt szin­tén tudniok kell. Kétségtelen, hogy nem sokkal a fel­­szabadulás után ő szervezett be engem a népműve­lésbe, hogy azóta is benne vagyok. De néhány évvel később kiderült, hogy diafilm-szöveget kell írnom, mivelhogy Oláh Pista akkor a Diafilmgyár főszerkesz­tője volt, kitalálta a különböző fajta ismeretterjesztő diafilm-témákat, meg a mesefilmeket. Tehát meg kel­lett írni ezeket. És csak ezek után került sor arra, hogy időről időre kilátogassak a monori gimnáziumba és irodalomról beszélgessek el az érettségi előtt álló nagy-

Next

/
Oldalképek
Tartalom