Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

szesülni. Nem lehet másodrendű és mostoha a falusitanyai ember a városival szemben. A szellemi igény bárhol jelentkezzék is, kötelesség kielégíteni.

Csak aki a maga szolgálatának, a maga szívügyénak, a maga lelkiismeretének tekinti és egy nép jövendőjének a munkálását látja és érzi a mi munkánkban, csak az maradjon közöttünk! Ezt a nagy harcot csak fanatikusan, belső odaadással, égő aggódással és lendülettel lehet eredményesen végigharcolni.

Nagy munkáról, hosszú munkái'ól, de a legszebb munkáról van szó: felelősséget éreznie egy népért és szellemi kincseit mindenki elé szórni. Ébreszteni, indítani, megérteni, igényt keltetni és egymásra találni! Jaj nekünk, ha már erre sem leszünk képesek.

Ide kényszerből jött, lelkileg megfáradt, égni, lelkesedni és már új, korszerű műveltséggel gyarapodni nem tudó emberek nem kellenek. Legyünk bár kevesen, de igazak, fáradhatatlanok és mindig szomjasak a kultúra csodálatos, új erőket adó, üdítő vizére.

Aki nem látja fontosnak és nem érzi, hogy miről van szó, akinek csak többletmunka és nem odaadó szolgálat, annak csak kínlódás és üres vergődés a szabadművelődés munkája. Az most álljon félre és ne vállalja. így látjuk tisztán, hogy hol számíthatunk munkatársainkra. Ha semmiből, ezer akadály és nehézség között, annyi mindent tudtunk az iskolánkívüli művelés területén elindítani — különösen az élen járó Pest vármegyében —, akkor hiszem, hogy a most megtört és szabaddá tett úton még nagyobb szolgálatot tudunk tenni az új munkaesztendőben.

A szabadművelődés feladata: szolgálni a jövőt, terjeszteni a kultúrát, hogy népünk biztosíthassa magának az emberi közösségben a helyét, megbecsülést és jólétet, hogy szabad, független, boldog népként élhessen a Duna táján — a «jobb napokat ígérő»- országban — Magyarországon . ..”