Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

huszonnyolc esztendővel ezelőtt, hanem a monori református lelkész. Ha pedig már egy pap ilyen megállapításokra jutott, elképzelhető, milyen embertelenül nehéz lehetett Oláh István élete.

De folytatom tovább dr. Fónagy Dezső írását:

„Hangos a terem. Itt vannak a pilisi népfőiskola aranykalászos tanulói is vagy tizenketten, nagy szorgalmú igazgatójukkal, Szemző Kálmán iskolaigazgatóval együtt. Visszaadják a tanyának a mieink látogatását. Bátorítást hoznak annak a negyvenöt, Monori-erdei tanyáról egybesereglő férfinek és asszonynak, akik hűséges résztvevői ennek az erdő tövén született tanyai népfőiskolának.

Oláh István tanító üdvözli az egybegyűlteket. Kár, hogy nem hallják a kishitűek vagy a fővárosi varjak, akik hol egyik, hol másik népi írónk fölött károgják jeremiádjaikat. Nyilván megértenék egyszer, hogy a magyar sors szekere bekanyarodott a neonvilágos utakról a faluk és tanyák dűlőútjaira: a mélyben élő nép szívébe. Elmondja, hogy negyvenöt tanulójuk van, csupa harminc év körüli ember. Nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és nemzeti művelődésünk értékeivel és eredményeivel ismerteti meg őket.

Utána három pilisi népfőiskolás tart előadást. Egyikük sem készült rá. Az egyik az irányított gazdálkodásról, a másik a somkóróról, a harmadik meg a nádmézről beszélt. Ügy röpködtek a szakkifejezések, érdekekesebbnél érdekesebb kérdései a hallgatóságnak, hogy tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Mennyi szunynyadó erő, nagyszerű ötlet, vállalkozó kedv, kísérletező hajlam tárul elénk: a kisemberek fegyverszünet nélkül való világháborúja a megélhetésért, a családért, a gyermekek jobb jövendőjéért!

Közben egy-két dal és szavalat. Halljuk Veres Péter költeményét: Keménynek lenni! Aztán ízelítőt a történelemből, a földkérdésből. Ügy elröppent az idő,

19