Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegye történetének foglalata
tatja az igazságot S a vármegyével is Összeköttetést tart fenn. Mivel a városban való élet biztonságosabb volt, mint az egyes falvakban, vagy pusztákon, Kecskemét népessége is beköltözködéssel folyton szaporodott és ezáltal jövedelmei is növekedtek. Ennélfogva teherbíró képessége is ekként növekedvén, a török adózási terheket jobban elviselhette és így a török a jólfizető Kecskemétet nem zaklatván, annyira mint a községeket, az békességben fejlődhetett. A hódoltság idején gyarapodik területe azokkal a pusztákkal, amiket az egyes török hűbér uraktól bérbevett és amik aprándonként a tulajdonába mentek át. Híres volt Kecskemét a török hódoltság idején állatkereskedelméről, a kecskeméti ú. n. tőzsérek egészen a német birodalom északi határáig is elhajtották a vásárokra a magyar alföld szarvasmarháit. Az idegenben élő vármegyének és a török hódoltság alatt levő területének a kapcsolatát a legélénkebben bizonyítja az a sajátságos intézmény, amelyet a hódoltság területén másfél század alatt kifejlesztett és amely által szorosabban kapcsolhatta magához a behódolt területeken lakó népességet. Ez az intézmény a „parasztvármegye“. A török a megszállása alatt tartott részeken elsősorban a terület megtartására fordította haderejét és keveset törődött a meghódított területen élő lakosság személyi és vagyonbiztonságával. Ezért a hódoltsági részek lakossága maga volt kénytelen közbiztonságáról gondoskodni. A vármegye ezt a körülményt a maga javára aknázta ki és a magára hagyott népet, különösen az abban az időben veszedelmesen elszaporodott kóborló hajdúság ellen külön intézménnyel, a közőrség felállításával védelmezi meg. Ebből a közőrségből fejlődött ki az ú. n. parasztvármegye. Fejlődése fokozatos; 1688-ban a szervezése már annyira halad, hogy a vármegye külön rendelkezéseket állít össze a parasztvármegye részére. A parasztvármegyének lényege az, hogy falvakban megválasztanak több bátor, gyors és jámbor embert a köz bátorság fenntartására. Nagyobb falvakban tizedeseket rendelnek, több tizedes felett hadnagyokat állítanak és az egész parasztvármegye vezetésére a parasztkapitányt rendelik. A hadnagyokat az alispánok tették azokká és vették ki tőlük az esküt. A hadnagyok az egyes helységekben a parasztság által évenként választott négy-öt emberből válogatták ki a tizedeseket, akik a hadnagyok kezébe tették le az esküt. Az ekként megszervezett parasztvármegyével gyakorolta a joghatóságot az idegenbe menekült vármegye meghódított területének népe fölött. A parasztvármegye segítségével az alispán elfogatta a kóborló hajdúkat és maga elé állíttatta. A parasztvármegye útján nyújtott védelmet a föld népének a végbeli katonák túlkapásai ellen. Ügyancsak a párasztvármegye útján tiltotta el a vármegye a hódoltsági terület népét attól, hogy a török parancsára egyes helységek határjárását eszközölhesse- A káromkodókat a paraszt vármegyével büntettették; a falu bírái kötelesek voltak a parasztkapitány előtt megjelenni; a parasztbadnagyok útján közös védelemre felkelést hirdettettek és ha valaki nem jelent meg, azt az alispán megbüntettette. Parasztvármegye volt tehát az összekötő kapocs a vármegyei intézmény és a hódoltság alatt élő területének népe között. Ezt az intézményt maga a török is elismerte. Így például 1671-ben a szolnoki bég megengedte, hogy a parasztság a „vármegye akaratából“ a tolvajok ellen felkelhessen. A vármegyei intézmény annyira élénken igyekezett terület nélkül is tovább élni a maga életét, hogy egyenesen megkövetelte a hódoltsági területen élő népétől, hogy igazságszolgáltatási ügyeiben ne a törökhöz, hanem a megyéhez forduljon, mert különben a „törökösség“ súlyos bűnébe esik, amiért kérdőre vonatik és ennek a bűnnek a büntetése a halál. A vármegye szigorúan veszi a „törökösséget“ és az abba esőket ítélkezésre maga elé is idézi. így 1675-ben Ráckeve ellen emelik a „törökösség“ vádját, amiért is a vármegye a helység nemeseit maga elé idézteti Fülekre. Vagy pl. azokat a tógyöröki lakosokat, akik birtokpörüket török bíró elé viszik, „törökösség“ miatt halálra ítélik. A vármegyének a török hódoltság idejéből fentmaradt jegyzőkönyvei nagyon hiányosak és ezért vajmi kevéssé tájékoztatnak bennünket közelebbről az idegenben élő, területétől elszakított vármegye életéről. Az 1688. évvel kezdődő hiányos jegyzőkönyvek közül az 1655. évi azonban értékes bizonyítéka annak, hogy a hódolt terület igazságszolgáltatása a vármegye kezében volt. Ez a jegyzőkönyv közli III. Ferdinánd király ama rendelkezését, amely szerint Pest-Pilis-Solt megyében indítandó peres ügyekben, ha a peres felek a Duna felőli részeken laknak, Szécsény várába, ha pedig a Tisza felőli területen élnek. Fülek várába idézendők- Ez a rendelkezés a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a vármegye a hódoltság idején is kezében tartotta a tőle elszakított területen élő népének, legalább bizonyos vonatkozásban, sorsát és igyekezett arról gondoskodni. Ezek szerint tehát a területétől megfosztott vármegye továbbra is él és ha joghatóságát a maga teljes egészében az elvett területen nem is gyakorolhatta, intézményi élete egy percre sem szűnik meg, szakadatlanul folyik tovább annak bizonyítékául, hogy mekkora életerő lakozik a vármegye intézményében. Ezért történhetett meg az, hogy 51 4*
