Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története
innen nem messze: a ferencszállási, galambosi, félegyházi és kisszállási négyeshatár összeszögellésénél. Az a 219 jászkun család, amelynek tagjai Jászfényszaruból és néhány szomszédos községből sorozódtak, így alapította meg a mai Kiskunfélegyházát. Ez a jászkun telep azóta az Alföld legvirágzóbb városai közé emelkedett. Az első telepeseken kívül Félegyháza felépítésében résztvettek Ellésfalu lakosai is. E helységnek, mely egy Tisza-kanyarban épült Csongrádon felül, a török hódoltság alatt Félegyházához és a többi környező községekhez hasonló sors volt osztályrésze. Almássy körlevelét megelőző időben kezdtek hozzá a visszatért lakósok falujuk újjáépítéséhez. De amikor a levél híre hozzájuk is elérkezett, elhatározták, hogy mindannyian elindulnak az új telephelyek felé. Feljegyezték, hogy az ellésiek plébánosa, Krizsanóczy János mindent elkövetett, hogy maradásra bírja híveit. Amikor azonban ez nem sikerült neki és a község lakosai minden értéküket, ingóságaikat szekerekre rakva útnak indultak, ő maga is felkerekedett, szekérre rakatta szétszedett fatemplomát és új hazát kereső nyája után indult. Félegyházán aztán meglepetés fogadta az ellésieket. ők eddig mitsem tudtak a jászfényszaruiak ideköltözéséről. De barátságos egyezményre léptek az előbb jöttékkel, magukra vállalták a bérösszeg rájukeső részének kifizetését. Ezután nyugodtan megkezdték lakóházaik felépítését. E két telepes csoport közös munkája alkotta meg a későbbi erőteljes fejlődés biztos fundamentumát. A község csakhamar igen erős fejődésnek indult. Egy év múlva már két kerületre osztják a 327 házból álló Félegyházát. Még ebben az évben pecsétet csináltatnak, melynek közepén oroszlán állt, kivont karddal, előtte pedig egy kinyílt rózsa volt. Ekörül a következő körirat futott: „Priv. Kis-Kun-Félegyházi Helség pecsétje. 1743.“ Alapításának második esztendejében nagyjelentőségű esemény történik, amely egész későbbi fejlődésére befolyást gyakorolt: a megváltás, az ú. n. redemptio kérdésében történt nagyfontosságú lépés. Már 1715-ben elrendelte a törvényhozás, hogy a jászkun kerületeket vissza kell váltani az ország költségén. III. Károly fel is ajánlotta a visszaváltás összegének felét, mégsem tudták a kérdést három évtizedig dűlőre vinni. Ekkor, 1745-ben az elzálogosított kerületek felajánlották, hogy maguk kifizetik a zálogösszeget. Az ügy ezzel döntő stádiumba jutott, mert Mária Terézia megadta a megváltási engedélyt. Eszerint a kerületeknek le kell fizeniök az 500.000 forintnyi zálogösszeget, az épületjavítások egyenértékét, 1000 lovaskatonát kell kiállítaniok és évente 12.600 forinttal járulnak hozzá a nádori fizetéshez. Az elzálogosított jászknn kerületek elfogadták ezeket a feltételeket, hozzáláttak a megváltás költségeinek előteremtéséhez. Elsősorban a zálogjog birtokosát, a pesti invalidusház alapját kellett 573.000 forinttal kielégíteni. Alkottak egy bizottságot, amelynek feladatául a kerületek minden helységének és pusztájának felbecsülését tűzték ki. A becslési bizottság még ez év november 25-én beszámolt munkájának eredményéről a jászberényi kerület közgyűlésén. Javaslata szerint a megváltás összegéből az egész Kiskunságra 182.150 frt., Félegyházára 12.100 frt., Ferencszállásra 7000 frt., Galambosra 5000 frt., Kisszállása felére 2750 frt., a nagyvendéglőre pedig 2000 frt. esett. A városra eső megváltási ár tehát 28.850 frt-ot tett ki összesen. Ehhez járult még 1753-ban Csólyos, 1757-ben pedig még fél-Galambos megváltása. Félegyháza úgy vélte előteremthetőnek a redemptio összegét, hogy közönségét jelentkezésre szólította: mindenki jelentse be, hogy anyagi erejéhez képest mennyit tud a városra kirótt összegből magára vállalni. Az e korból fennmaradt írások híven mutatják a jelentkezés eredményét: harminchétén 200 frt., 68-an 100 frt, 89-en 50 frt fizetését ajánlották fel. Ezenkívül egy egész háztelek után 12 frt., egy fél háztelek után 6 frt., negyed háztelek után pedig 3 forint megfizetése volt kötelező, 61 kerttelen háztelek után egyenkint szintén 3 forintot fizettek, egy-egy marha után pedig 80 dénár folyt be a megváltási összeg pénztárába. így összegyűlt összesen 22.315 frt. és 40 dénár. A 200 frt. fizetése egy sessio után volt kötelező, ami kb. 140 holdat tett ki. A 100 és 50 dénárt egy fél, illetve egy negyed sessio után fizették. Az összegyűlt összeg tehát nem volt elég az egész váltságdíj kiegyenlítésére. A fennmaradó rész előteremtésére kölcsönt vettek fel. Ezt az összeget közösen kellett megfizetni, de az idők folyamán súlyos bonyodalmakat okozott a pénz előteremetése. Közben sokan elköltöztek a helységből, de a halál és elidegenítés folytán beálló birtokváltozások is növelték a zavart. Aztán nehéz hitelviszonyok következtek, amelyek a kiegyenlítést hosszú évtizedekre ismét lehetetlenné tették, ezt pedig a telekkönyvi rendezés kúszálta össze. A viták és birtokperek egész sora indult, mely csak a 90-es években fejeződött be. Ekkor végre sikerült a kér-57
