Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872
23-i „politikai gyűlésen” az ordinárius bíró és 11 tanácsbéli, valamint 5 szabó ill. 5 takács-stb. mester jelenlétében végezte el a limitációt „a pénznek kevesedéséhez képest, a mesterembereknek megedgyezésével”.79 A következő évben, 1819. máj. 24-én a districtualis kapitány jelenlétében hajtotta végre Kiskunlacháza elöljárósága az árszabást.80 1824. dec. 17-én is a községi tanács készítette el a csizmadiák, szűcsök, szabók, kovácsok, takácsok és bognárok árszabását „az illető Czéhek értelmesebb Tagjaival együtt”.81 A céhes mesterek azonban nem tartották meg sem a megyei, sem a községi árszabásokat -— a legtöbb esetben. A rossz termésre, esetleg a pénzromlásra vagy más nehézségekre hivatkozva igyekeztek „feljebb csigázni” áraikat. A kiskunlacházi takácsok pl. már 1825. januárjában, tehát alig 1 hónappal az előbbi árszabás után, azért „esedeztek”, hogy a limitációt megváltoztassák. Amikor azután a takácsok „magok tetszések szerint” kívánták „a szövésért járó fizetést venni”, a kerület ismét a község elöljáróságát bízta meg azzal, hogy a céhes mestereket „felelet terhe alatt” a limitáció tiszteletben tartására szorítsa.82 A céheknek éppen ez az — az országszerte megmutatkozó — árdrágító tevékenysége váltotta ki a céhegyedárusággal szembeni közfelháborodást, s idézte elő a hazai politikai irodalomnak, valamint a megyei gyűléseknek a céhrendszer mielőbbi eltörlésére irányuló törekvéseit. A mezővárosi és falusi iparűzők szám szerinti megoszlására vonatkozóan a XVIII. századból kevés támponttal rendelkezünk. A század második felében készült összeírások ugyanis csak országos viszonylatban, ill. a sz. kir. városokra vonatkozóan tudósítanak a kézművesek számának alakulásáról. Az 1777. évi összeírás szerint 13 934 céhbeli mester, 12 316 segéd, 4671 inas, összesen tehát 30 921 mesterember működött a városokban.83 Berzeviczy szerint ekkor csak minden 242 (!) lakosra jutott 1 kézműves Magyarországon.84 A Pest megyei iparűzők számszerű megoszlására, az egyes iparágakra, a kézművesek vagyoni helyzetére, a birtokukban levő háziállatok számára, szőlőkre stb. vonatkozóan a XVIII. századi dikális és taxális összeírásokból vonhatunk le számszerű következtetéseket — melyeknek részletes feldolgozása külön tanulmány tárgyát képezhetné. A pilisi járáshoz tartozó települések évszám nélküli (valószínűleg a század közepe táján keletkezett) dikális összeírása szerint pl. Szentendrén 37 iparűző található, közöttük legnagyobb számmal a szabók, csizmadiák, tabakok (tímárok) szerepelnek, ezenkívül szűcsöket, paplarosokat, kádárokat, mészárosokat, szappanosokat, gombkötőt, borbélyt, takácsot és kovácsot találunk a városban.85 A nevezett kézművesek mindnyájan a jobbágyi (hospes) kategóriában szerepelnek, s kettő kivételével mindegyiknek van szőlője. A pilisi járás iparilag fejlettebb mezővárosai közül ugyanebben az időben liáckevén 34, Óbudán pedig 18 iparűző működött. Ezenkívül még Visegrádon, Bogdányban, Ürömön, Borosjenőn, Vörösváron, Pátyon, Kovácsiban, Szigetszentmiklóson és Tétényben találunk kézműveseket. Egy másik egykorú dikális összeírás szerint 36 volt a szentendrei iparűzők száma, az összehasonlítást viszont megnehezíti, hogy az egyes iparágak feltüntetésében jelentős különbségek mutatkoznak a két összeírás között.83 Az előbbi dikális összeírások ugyanakkor nem tüntetik fel a molnárokat sem, akikre vonatkozóan általában a taxális összeírásokban találhatunk adatokat. Az 1754/55. évi (tehát az előbbi dikális összeírásokkal egykorú) taxális összeírás szerint Szentendrén 8 molnár működött, ugyanannyi volt a molnárok száma 1761/62-ben is (érdekes viszont, hogy az utóbbi taxális összeírásban 17* 259
