Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872
Az előbbi Pest megyei példák azt igazolják, hogy a céhkiváltság megszerzésének fő célja — még az újonnan alakult falusi céheknél is — a monopólium biztosítása, a kontárok iparűzésének megakadályozása. De nemcsak Pest megyében, hanem az Alföld más területein és a Dunántúlon is hasonló törekvésekkel találkozunk, s ezek alapján le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a céhes szerveződés a kisebb mezővárosokban és falvakban, illetőleg az ország iparilag kevésbé fejlett területein sem jelent már fejlődést a XVIII. század ■második felétől kezdve.13 Az alföldi és a délvidéki (s részben a dunántúli) mezővárosok és falvak jobbára csak a XVIII. század második felében és a XIX. század elején érkeznek el a céhesedés fokára, amikor a céhrendszer már egészében elavult,és gátja a további haladásnak. Az újonnan alakuló mezővárosi és falusi céhek kézművesei is — hasonlóan a szabad királyi városok céhes mestereihez — igyekeznek elzárni a mesterség megszerzésének útját a nincstelen paraszti iparosok és kontárok előtt, megnehezítik a legények mesterré levését, s ezzel a mezőgazdaság és ipar különválásának folyamatát, a kézműipar olyan mennyiségi fejlődését akadályozzák, amely alapját képezhetné a kézműipar minőségi fejlődésének. A mezővárosi és falusi céhes mesterek általában fejletlen technikával és drágán termeltek, sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban nem voltak képesek kielégíteni a lakosság iparcikkszükségletét. A mezővárosi és falusi céhek kialakulásának azonban még ebben az időben is voltak bizonyos pozitív következményei, így a kisvárosi és falusi iparűzőknek a kontársorból való kiemelkedése, a legények és inasok szegődtetésének biztosítása, a mesterek önállósulása, illetőleg filiális kapcsolataik megszakítása. Mindennek ellenére a céhlevél kiváltásával kapcsolatos nehézségek is bizonyítják, hogy a céhszervezet éppen a nincstelen, illetőleg csekély vagyonnal rendelkező paraszti iparűzők elől zárja el az iparűzés lehetőségét. A mezővárosi és falusi kézművesek — mint láttuk — csak a földesúr beleegyezésének elnyerése után folyamodhattak céhkiváltságért. Ezenkívül meg kellett szerezniük a község elöljáróságának, illetőleg a mezőváros tanácsának hozzájárulását is. A ráckevei szabók pl. 1793-ban céhkiváltságuk megújításának benyújtásakor „testimoniálist” kértek arról, hogy a városnak nincs ez ellen kifogása.14 A kiskunlacházi mesterek 1822-ben céhalakítási kérelmük benyújtásának alkalmával azt kérték, hogy a „Nemes Tanács adjon arról attestátumot a Helység szokott pecsétje alatt, hogy ők egyesült akarattal együtt kívánnyák — tehettségek lévén — a Felséges Articulusokat kiváltani”.15 A földesúrnak és a helybeli tanácsnak, majd a vármegyének véleményeznie kellett a mesterek céhalakítási kérelmét, s a kérelmezők vagyoni helyzetéről is tudósítania kellett a helytartótanácsot, hogy ti. a céhlevél kiváltásáért járó taksát ki tudják-e a kérelmezők fizetni. A központi kormányszervek a kérelmezőket anyagi teherbíró képességüknek megfelelően három osztályba sorolták, az első osztályba tartozóknak az 1813. évi céhügyi rendelkezés szerint 251 forintot kellett fizetniük, a legolcsóbb kiváltságlevél pedig— a harmadik osztályban—145 Ft 24 kr-ba került.16 Ezenkívül a privilégiumlevél szövegét leíró írnoknak is kellett egy bizonyos díjat adni, amely ugyan nem volt megszabva, de gyakran jelentékenyebb összegre rúgott. A dunapataji varga-és takácsmesterek pl. az artikulusok leírásáért ‘ 48 forintot fizettek — a „nyugtató levél” tanúsága szerint — 1817-ben „Notarialis taksa fejében”.17 247
