Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén
S ezek a számadatok, ha összegszerűen nem sokat érnek is (mivel az adózók vallomásaiból származnak, az adózóknak pedig érdekükben állott adóalapul szolgáló állatállományuknak minél nagyobb részét eltitkolni), annyit kétségtelenné tesznek, hogy a parasztok állatállománya a szóbanforgó több mint fél évszázados időszak folyamán összességében is igen erősen, viszonylagosan pedig még inkább megfogyatkozik. S hogy a visszaesés az állatállománynak nem egyedül a piaci értékesítésre szánt részét jellemzi — amelynek a csökkenését önmagában még talán indokolhatná a növénytermesztés előtérbenyomulása -—, hanem valóban nagymértékben érvényes az igavonó állatok csoportjára is, az kétségbevonhatatlanul kiviláglik azután más adatokból, amelyek szerint a 19. század húszas és harmincas éveiben — ami korábban csak kivételesen fordult elő — egyre többen akadnak Pest megyében igavonó állatokkal immár egyáltalán nem rendelkező jobbágyok is, kivált a kisebb birtokúak között.204 S ráadásul a parasztok állatállománya nemcsak számszerűen, hanem minőségileg is mind alább hanyatlik. Már Tessedik Sámuel szóvá teszi, ,,minő tsúnya, fürtös, öszve-ragadt szőrű szarvas marhák vágynak” ezen a vidéken. . Olvassa-meg az ember — mondja — a hátán lévő apró mirigyeket, mellyekben majd ujnyi vastagságú kukatzak vannak a bőr alatt már az eleveny marhákban is; tekintsük-meg azokat a nyomorult hitván kis lovakat, mellyeket az ember látván, sajnálkozik sanyarodott voltokon . . „Visgáljuk-meg, hogy egy magyar országi közönséges paraszt-ló a tseh országihoz képest mit húzhat ? Próbáljunk 3 vagy 4 magyar lovat egy meg-rakodott, borral, gyapjúval, bőrrel vagy más portékával telle kotsiba fogni, osztán Budárúl, Posonyból vagy Győrbűl Prágába vagy Breszlauba hajtani, úgy, mint a tseh országi, morvái és silesiai parasztok járnak, azután meg-fogjuk a nagy külömbséget az illyetén gyenge és erős lovak között tapasztalni.”205 Ha pedig mindez már Tessedik idejében elmondható — márpedig csakugyan elmondható akár a 18. század egész tartamára vonatkoztatva is —, még inkább így kell hogy legyen a későbbiekben, hiszen a parasztok állatállományának hanyatlását előidéző okok nemcsak nem küszöbölődnek ki, hanem még erősbödnek is a következő évtizedek folyamán. Az állatállomány hanyatlásának legfőbb oka — amiről részben már volt is szó — a legelőterületek összeszűkülése. Ebben azonban nem egyedül s nem is elsősorban az ugar legelők megfogyatkozása játszik közre, hanem mindenek - fölött maguknak a szó elsődleges értelmében vett legelőknek a megcsappanása. Végtelenül sok adatot lehetne felhozni például arra, hogy a földesurak falvaikban a jobbágyok állatainak legelőjéül szolgáló területet egyszer csak önkényesen különválasztják az addig közös legelőből s egyben a korábbi tényleges részesedés szerintinél jóval kisebb térre korlátozzák — vagy azért, hogy saját jószágaiknak az addigiaknál kedvezőbb legeltetési lehetőségeket biztosítsanak, vagy éppenséggel azért, hogy a közlegelőből elfoglalt darabon majorsági szántót létesítsenek. De rendkívül sok adatot lehetne említeni arra is, hogy a földesurak a közlegelőből annak ilyetén megcsonkítása nélkül is többé-kevésbé kisemmizik jobbágyaikat — például úgy, hogy a gyapjúkonjunktúra idején mérhetetlenül felduzzasztott juhnyájaikkal egyszerűen leétetik a füvet a tehetetlen jobbágyok marhái elől. És egyre többször fordul elő az is, hogy olyan földesurak, akik korábban egyáltalán nem vették igénybe a közlegelőt, egyik napról a másikra bérleti szerződést kötnek valamely máshová való juhtenyésztővel, annak a nyájait szabadítva rá így az addig jobbágyaik által kirekesz-228
