Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)

Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén

felbontása után — amire régebben még nem gondoltak -— önálló majorsági gazdaságokat rendeznek be ezeken a helyeken. így történik ez például Vacs pusztán, s e birtok tiszta hozama a korábbi négyezer forintnyi bérleti összegnek csakhamar valóban többszörösére emelkedik is.108 Más esetekben viszont — láthattuk ezt Apaj példáján — tulajdonosaik ismét hérbe adják az illető földeket, csak többé nem parasztoknak, hanem más földesuraknak (vagy kereskedő elemeknek). Ezekben az esetekben nyilvánvalóan csupán az a bérlőváltozás magyarázata, hogy az új vállalkozó akkora, az addiginál nagyobb bérösszeget hajlandó fizetni, amekkorát a régiek a maguk nyomorúságában már nem képesek vállalni. Megint más esetekben pedig — s erre a szentistváni puszta szolgáltatott példát — a parasztbérlőktől elvett föld zálogbirtokosok kezére megy át, vagyis olyan személyek birtokába, akikegyszerre és előzetesen sok esztendei bérleti díjnak megfelelő pénzösszeget képesek lefizetni, — az ilyenekkel pedig a korábbi parasztbérlők természetesen már végképp nem kelhetnek versenyre.

S ezekután természetesnek kell találnunk azt is, hogy a földesuraknak a bérleti díjakat többnyire ott is sikerül fokozatosan mind magasabbra rúgtatniok, ahol a majorsági bérföldek különben mindvégig parasztkézen maradnak, hiszen az árendálási lehetőségeket kereső parasztok száma a jobhágybirtokok elaprózódásának következtében szükségképpen szakadatlanul nő s így az egyszer már nagy nehezen majorsági hérföldek birtokába jutott parasztoknak a továbbiakban nemcsak a tehetős nemesurak és kereskedők, hanem tulajdon osztályos társaik versenyével is minduntalan meg kell küzdeniök, ezt pedig sikerrel csak áldozatok árán tehetik. 1812-ben például valóságos élethalálharc robban ki a vecsésiek és a keresztúriak között, a vecsésiek ugyanis némely szőlőföldeket bérelnek a keresztúri határban, ezekre azonban ekkor a helybeliek is igényt emelnek, s ezért a vecsésiek, hogy továbbra is megtarthassák őket, ettől kezdve a korábbinál jóval magasabb bért kénytelenek fizetni értük.109 De hasonló esetek már a 18. században is előfordulnak. 1768-ban például a dunavecseiek azzal a kéréssel fordulnak a Földváry nemzetséghez, adja bérbe nékik a szüllei és az üllei pusztát,110 amelyet ekkor a hartaiak bérelnek évi ezer forintért, s kérésük teljesítetlen marad ugyan, a hartaiak viszont a bérleti szerződés lejártától, 1779-től fogva már évi háromezer forintot kénytelenek fizetni ugyanezekért a területekért,111 a Földváryak pedig — látván a dunavecseiek földéhségét — azoknak a pusztáknak a bérleti díját, amelyeket meg emezek bérelnek tőlük már régebben évi háromezer forintért, nem haboznak azonnal 3450, majd 1779-ben ötezer forintra emelni.112 S ugyanígy nő a ráckeviek által bérelt Bankháza angáriája az 1757-ben eredetileg megállapított évi 1050 forintról előbb három-, ma jd 1786-ban négyezer forintra,113 a nagykőrösiek által Keglevich Adám gróftól bérelt területeké pedig 1817-ben egyszeriben a korábbi összegnek két és félszeresére (a nemes gróf ugyanis ekkor bejelenti, hogy a nagykőrösiek ezután ezüstpénzben lesznek kötelesek fizetni a bérleti díjat, amelyet addig váltópénzben egyenlítettek ki).114

És a hérföldekkel rendelkező parasztok zömének feje fölött — hiába fizetnek egyre többet és többet — így is állandóan ott lebeg az a fenyegetés, hogy érvényben lévő szerződéseik lejártakor könnyen kicsöppenhetnek bérleményeikből, — ha csak megint nem lesznek hajlandóak újabb béremelésbe belemenni: a Földváryak például, akik a 18. században még mindig 12—12 esztendős időszakokra kötöttek szerződést bérlőikkel,115 később, hogy még jobban rákényszeríthessék akaratukat a kiszolgáltatott helyzetben lévő árendá-216