Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén
teremt immár törvénytelen földrablások elkövetésére is, hiszen a jobbágyok szolgálatképtelenségére történő hivatkozás akárhányszor puszta ürügy is lehet. A tassi jobbágyok közül például négyen 1814-ben azt panaszolják, hogy „Szemere Pál jószágainak mostani zálogos birtokossá, Nagyné aszonyság, mind a mellett is, hogy rendes szolgálatjaikat minden fogyatkozás nélkül tellyesitteni szokták, házaikból s földjeikből ki akarja vettettni” őket.13 Egy pátyi jobbágy pedig 1831-ben „a jobbágy földek mívelésére tehetetlennek állítatott” s telkétől megfosztatott — csak „azért, minthogy egy lova meg dögölvén, a helyet a kiszabott 24 óra alatt (!) másikat nem szerezhetett”.14 Nem beszélve arról, hogy a korábbi birtokos szolgálatképtelensége miatt megürült telekre a földesúr mindig újabb jobbágyot volna köteles ültetni, ez azonban korántsem történik meg minden esetben, vagy ha megtörténik is, akkor sem mindig szabálytalanságok nélkül. Amint arról például Batthyány József gróf akasztai jobbágyai vallanak 1825-ben, — az illetékes főszolgabíró megállapítása szerint: a tényleges helyzetnek teljesen megfelelően — azt sérelmezvén, hogy „a megüresült sessiót a tisztség annak a lakosnak adja által, a ki magát ajándék által érdemessé teszi” erre.15 Megengedi azután az urbárium a szoros értelemben vett jobbágytelekhez nem tartozó, hanem jogilag majorsági természetű, de korábban szintén jobbágykézre került úgynevezett szorgalmi földek (például a jobbágyok által holmi elvadult s előzőleg művelhetetlen területeken feltört s művelhetővé tett irtásföldek) bekebelezését, ha ezekért a földesurak a jobbágyrészről addig beléjük fektetett munka részleges kárpótlása fejében bizonyos mérsékelt becsárat (irtásföldek esetében holdankint három forintot16) fizetnek, — s a földesurak ezzel a jogukkal is igen sokszor élnek, így 1813-ban Vörösváron és Solymáron,17 1814-ben Törökbálinton,18 1828-ban Pátyon,19 1831-ben Tinnyén,20 1839-ben Pilisszántón,21 1841-ben pedig Tótfaluban.22 Megengedi végül az urbárium azt is, hogy a földesurak úgynevezett úrbéri regulációkat hajtassanak végre, vagyis falvaik határát időnkint újonnan felméressék és átrendezzék, egyes jobbágyaik telki földjeit a korábbitól eltérő új határrészben jelölve ki, — a földesurak ezzel kapcsolatos szabadsága pedig számtalan lehetőséget teremt az úrbéresek burkolt megrövidítésére, például a korábban jobbágykézre került jobbminőségű vagy időközben éppen a jobbágyok által feljavított földeknek rosszabbakkal való felcserélésére. Ezért panaszolják a többször is úrbéri reguláció alá vetett ceglédiek 1817-ben, hogy „a földes urasság [a vallásalap], határjokat ismét ujjontan regulázván, a lakosoknak leg jobb földjeiket a határban a leg rosszabbakkal, mellyek már minden regulatio alkalmatosságával mint haszon vehetetlenek ki vetettek, akarja fel cserélni”.23 Ezért panaszolják ugyanekkor a tassiak is, hogy a még 1803—4- ben lebonyolított reguláció során legjobb határrészüket elvették tőlük s hogy „adattatott ugyan hellyette más, de az haszon vehetetlen”.24 Ezért panaszolják szintezen esztendőben a kalocsai érsekség szentistváni jobbágyai is, hogy sokuknak „az utóbbi fel mérés alkalmatosságával haszon vehetetlen föld adatott urbariale constitu[tivu]mába”.25 Ezért panaszolják a bugyiak is évtizedeken át, hogy a még 1812-ben végrehajtott „regulatio által tetemessen meg károsítattak”.26 Ezért panaszolják a tápiósüllyiek is többször azt, hogy az 1824-i reguláció alkalmával „sokkal kevessebb földeket nyertek, mint urbarialis competentiájok szerént kellene”, s hogy ráadásul „a leg rosszabb helyen adódtak ki az urbarialis földjeik”.27 És ezért kérik szinte könyörögve a rátótiak, amikor 1821-ben határuk regulázásának tervéről értesülnek, hogy inkább „az 207
