Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)

Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés

Pest megye rendéinek bőséges előterjesztése annak hangoztatásával zárul, hogy a felhozottakkal semmi más céljuk nincs, mint a királynő szándékának megfelelően az adózók megmaradását s a köznek ezzel egybekötött javát szolgálni; s meggyőződésük, hogy a lakosság, mostani helyzetében, megmaradásának s gyarapodásának semmiben nem látja hiányát. Viszont rendkívül fájlalnák, ha — aminek bekövetkezését bizonyosan előre látják — az Urbárium bevezetésével vagyonban is, számban is jelentősen megfogyatkoznék, s a megyének nem lenne elég ereje a királyt tovább is oly készséggel s oly hasznosan szolgálni, mint eddig tette. Mivel azért az úrbérrendezés a megyére s népére súlyos károsodás és felforgatás nélkül nem alkalmazható, az a kérésük: hadd dolgozhassanak ki tiszti hatalmukkal maguk, kik a helységek viszonyait a legjobban ismerik, a falvak fekvéséhez, adottságaihoz s a nép helyzetéhez és sajátosságaihoz alkalmazott urbáriumokat. Ha engedélyt kapnak erre, bizton remélik a királynő szándékának szerencsésebb kimenetelét, s hogy az adózó nép tovább is eleget tud tenni uralkodójának és a köznek, magának és családjának. Mint ahogy eddig sem volt a megyében egyetlen panasz sem, úgy a földesurak ezután sem fognak tudni önkényesen bánni jobbágyaikkal, őket elnyomni, velük kegyetlenkedni; s amint a vármegye eddig is minden figyelmét és gondoskodását teljes hűséggel arra fordította, hogy efféle elnyomásnak elejét vegye, ez fog a rábízandó feladatban is zsinórmértékülszolgálni számára.

Ami ebből a jövőnek szóló ígéret volt, annak egyelőre nem lehetett mélyére látni. De hogy a múltra, sőt a jelenre nézve is mennyire nem állhatta meg helyét, ahogy a vármegye a földesurak önzetlen jóindulatát s a parasztnép ideális helyzetét ecsetelte, arról még annak alapján is lehetett mondani egyet-mást, ami a megyében történtekről a helytartótanács magas színe elé kerülhetett. Már magának a nemes vármegyének iratai, noha idáig is csak egy rész juthatott el a jobbágyok sérelmeiből, ennél jóval többről árulkodtak. 1760-ban például Rákoskeresztúr32 és Pilis33 tett panaszt. 1762-ben az ócsaiak folyamodtak a megyéhez földesuruk: Dedinszky József földfoglalásai és kegyetlenkedései miatt; keserűen panaszolták, hogy míg azelőtt többnyire a maguk erejével szánthattak, immár valamennyien gyalog kénytelenek szolgálni, mert egy újonnan jöttnek kivételével már egyiküknek sincs járó marhája.34 1763-ban Szentmárton panaszszava hangzott fel.35 1764-ben Abonyból 32 család szökött meg, mivel földesuraik a telkeket az eddigi négy helyett öt felé osztották, hogy egy házhely után 5 forint censust szedhessenek, a közös legelőből versengve árkoltak körül tekintélyes darabokat maguknak, megmaradt részére pedig a maguk s árendás birkások töméntelen juhát hajttatták, úgyhogy a jobbágynép igás- és fejősjószága alig talált ott élelmet magának, a bírák határbeli rendtartására meg ügyet sem vetettek.36 Ugyancsak az úrbér kérdésével foglalkozó országgyűlés megnyitásának évében történt, hogy maga a megye volt kénytelen meginteni a jobbágyait ütő-verő Székely Miklós vérségi földesurat; felhívta: adjon a kései dézsmálásból származó kárért elégtételt, s bánjék szelídebben, minden mérséklettel velük, hiszen már köztudomású, hogy számosán odahagyták telküket közülük.37 1765-ben Irsa népe a földesúr majorbeli építkezésének, legelőfoglalásának, robotnövelésének ügyét vitte a vármegye színe elé.38 1766-ban ismét Irsa,39 majd Torbágy,40 Maglód,41 Cegléd,42 Bogyiszló, Kecel43 fordult panasszal a megyéhez, vérségiek,44 vadkertiek otthagyták falujukat,45 Tétényben,46 Dunavecsén,47 Nagykőrösön,48 Dunapatajon,49 Kiskőrösön, Akasztón, Solton,50 Bián zendülés tört ki.51 S a vármegye belső harmóniát hangoztató felterjesztésének éve, koránt sem le174