Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban
szonra vágyó, pénzes tőzsérek nyugat felé a XVI—XVII. században.5 Magyar vonatkozásban, egyebek közt, ekkor főleg így, ilyen formában6 jutott kifejezésre az a sajátos, egyenlőtlen gazdasági kapcsolat, amely az iparilag fejlettebb Nyugat- és Közép-Európa és a mezőgazdasági árutermelő Kelet-Európa mint elmaradtabb agrárpiac országai között szövődött e századok folyamán, és amelynek társadalmi és politikai kihatásai is felismerhetők mind a magyar, mind a Balti-tenger gabonaexportjára épült lengyel változatban. Ez pedig még nem a török uralom érdeme vagy hibája. Kétségtelen azonban, hogy a külterjes állattenyésztés ilyen egyeduralmát, a földművelés visszafejlődését, az árutermelés, kereskedelmi tőkeképződés, a bontakozó polgári csírák ilyen egyoldalú formáit (a házi- és céhes ipar még a helyi szükségleteket sem fedezi), a cívisgazdák, tőzsérek által irányított mezővárosok ilyen túlsúlyát így nemcsak ez idézte elő. Nem kis mértékben hozzájárult ehhez a török hódítás, amelynek éppen negatívumai tolták leginkább ebbe az irányba a fejlődést: maga a létbizonytalanság (a marha elhajtható, menekíthető), a kisebb falvak pusztulása (határukkal új kaszálót, legelőt kap a mezőváros), földönfutók menekülése (olcsó munkaerő érkezik). 1606 után észrevehetően szétlazult a török hatalmi apparátus Magyarországon, részben a birodalmi, központi szervezet egyre érezhető hanyatlása, részben pedig az ilyen helyzetben különösen fontossá vált helyi erőforrás: a hódoltság anyagi erejének csökkenése, a hosszú háború következményei folytán. Ekkor, a XVII. század első felében áll elő azután igazában az a sajátos helyzet, hogy a régi uralkodó osztály szervezete, a nemesi megye a XVl. századinál is nagyobb, egyre növekvő mértékben visszahatol az ellenség által meghódított területre. Pest megye nemesi szervezete, mint ismeretes, nem oszlott fel a megye területének elvesztése után, hanem a királyi országrészre menekülve a török uralom egész időszakán át mindvégig működött. A füleki majd a gácsi várban, Szécsényben, Losoncon gyűléseket tartott, alispánt, szolgabírákat választott, adót vetett ki és jogait igyekezett kívülről érvényesíteni akkor is, amikor valamennyi helységében a török volt az úr. A megyei hatóság és a régi földesurak elismerésére, az adó és a feudális szolgáltatások további (legalábbis részbeni) megadására nemcsak a szokás késztette a hódoltsági parasztokat, hanem, különösen a XVI. században, főleg a végvári katonaság: a honvédelmen kívül ez gondoskodott az adó, a földesúri jövedelem és az egyházi tized beszedéséről is.7 A XVII. század első felében azonban a megye hatósága már különösebb katonai végrehajtás alkalmazása nélkül is érvényesülni tudott. S ezt, a kettős birtoklás és kétféle adózás egész rendszerével, váraiba húzódva vette tudomásul az a török hódító, aki a XVI. században még oly szorosan igyekezett mindent a markában tartani. Nem ő változott, most sincs soha teljes békében, — az erőviszonyok változtak. A mezővárosok ekkor beálló viszonylagos fellendülését tehát egy olyan átmeneti egyensúlyi helyzet tette lehetővé, amelyben a kezdetlegesebb török feudalizmust már némileg visszaszorította a magyar feudalizmus, de sem ez utóbbi (amely a királyi területen, más feltételek között, már bevezette a majorsági gazdálkodással járó, könyörtelen robotot), sem pedig a Habsburg-hatalom még nem tudta a maga teljes nyomását kifejteni a hódoltsági területen.8 A közvetlen beleszólás megszűnt, a kádi vagy az adóbérlő nem ül többé egy-egy nagyobb helység nyakán, de a szabadság csak viszonylagos, akár az egész fellendülés. A létbizonytalanságtól a tilalmak rendszeréig a török uralom feltételei továbbra is nagymértékben 11
