Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Petróci Sándor: Pest megye újjátelepülése 1711 - 1760
a kecskeméti járásban . 4% a „három városban” külön 5% a váci járásban 3% a pilisi járásban 11%. Mivel a pilisi járásban volt a házatlan zsellérek számára a legkevesebb munkaalkalom: azért itt a legbizonytalanabb a számuk is. Rájuk valóban áll: kebelén kenyere, hátán a háza, ma itt él, holnap oda költözik, ahol könynyebbnek mutatkozik a megélhetés. 1744-ben Szentendrén összeírás szerint 64 házatlan zsellér volt, de az összeírok csak 24-et találtak otthon! 25-ről azt sem tudták, merre van. 4 katonának állott Komáromba, 4 elment szolgálni, 2 nem jött haza aratás óta, 1—1 Maglódra, Esztergomba, Visegrádra költözött, 2 Erdélybe vándorolt.55 A házatlan zsellérek elenyésző kis számára való tekintettel az összeírásokban nem is „házas” és „házatlan” zsellér megkülönböztetést használnak, hanem „facultatem habens” illetve „sine facultate” fogalmakkal jelezték a közöttük való különbséget, jelezvén, hogy elsősorban nem a ház birtoklása, hanem a telek tartozékai: külső kert-telek, legelő és erdő-használat az, amiben a „non habens” nem részesül. A jobbágyok és zsellérek számának egymáshoz való aránya 1744-re így alakul Pest megyében. Az összes zsellérek — házas és házatlan együtt: a kecskeméti járásban az összeírt családfők 11,6%-a külön a „három városban” 14 %-a a váci járásban 24 %-a a pilisi járásban 20 %-a a solti járásban 7,5 %-a A zsellérek arányszáma csak a „három városban” és a váci járásban romlott: a „három városban” nyilván a nagygazdáknál könnyen található munka vonzotta a jövevényeket — vagy az eddig számba sohasem vett szolgák érhették el a számukra emelkedést jelentő „zsellér” főképpen „facultatem habens” zsellér állapotot. A váci járásban pedig az akkor már megindult majoros gazdálkodás56 nehezítette meg a jobbágyok földszerzési lehetőségét, vele a zsellérek jobbággyá válását, amely még a harmincas években is megvolt. A meghalt jobbágyok telkére nyilván már a családtagok ülnek. A bizonyos fokú zselléresedésnek az a társadalmi konszohdáció is oka már, ami lehetővé teszi az özvegyek — nyilván zsellérek és szolgák közreműködésével — önálló gazdálkodását. 1715-ben, de még 1728-ban is az összeírt jobbágy-családoknak csak 5 %-a az özvegy. Ezek is legnagyobb számban a városokban húzódnak meg — 1715-ben a kecskeméti járásban összeírt 120 özvegy közül 86, 1728-ban a megyei összeírás szerint 80-ból 69 él a „három városban”! — Az özvegyek száma 1744-ben már 1971! több mint a házas zselléreké! Az özvegyek száma tehát 1744-re meghaladja az összeírt családok 10%-át. A negyvenes évek differenciálódó társadalmában, népességében és gazdasági erőben gyarapodó falvaiban növekszik a taxások száma is. A zsellériparosok mellett úgyszólván minden falunak megvan a maga kovácsa, mészárosa, molnárja és a maga — korcsmárosa. Képviselőik vagy nemzedékrőlnemzedékre szálló mesterségük emléke gyanánt nevükben is jelzik foglalkozásukat — majdnem mindegyik falusi kovács Kovács, a molnár pedig Molnár. Sokuk azonban idegenből bevándorolt és így elképzelhető az is, hogy új otthonukban magyar fül számára szokatlan családi nevük helyett csak a Molnár, a Kovács lett a nevük és a helyben készült összeírások is így 103
