Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)

III. Ceglédi prózaírók városukról

Ó mért is hát, hogy ahol legelőször Öleltek át fehér leánykarok,

Oda már nincs miért, kinek üzenjek,

Hogy otthon én már sehol sem vagyok?

Egy szavam sincsen, senkihez, semerre...

S lecsügged búsan két fáradt karom.

Kék villanylángok arcomba nevetnek - És én, mint egy eltévedt, árva gyermek Megyek által a zengő csarnokon.

Igen, mert az ember, ha egyszer elkerül abból a városból, ahol gyerek volt, attól kezdve csak emigrál. Száműzetésben él, Pesten vagy másutt: mindegy. Nem is él egészen, csak álmodik és vágyakozik. Valami elveszett - talán maga az elveszett paradicsom emléke - sajog benne. Elveszett évek, arcok, utcák sora. S egy örökre elveszett kisfiú, akit sohasem lehet többé megtalálni. Nem, még a saját gyermekeinkben sem. Igazi, keserves emigráció ez, reménytelen kiesés a múltból. Holott itt belül nincs hiba. Én hívem megőriztem mindent. Most is úgy és olyannak látom a múltat, amilyen jelenkorában volt.

Cegléd... zsindelyes, nádas háztetői fölött kálomista kakas kukorékol az érckupolán, zömök templomon. Ha rátűz a nyári nap, a rézkakas szikrázik a rézboglya tetején. Mellette csaknem reménytelenül ágaskodik a pápista torony, kékes árnyékát keresztbefektetve a piac sivár terén, amely lapos, akár a sekrestyés tenyere. Hosszú lábasház szegte akkor egyik oldalát a térnek: a városháza. Hűvös árkádjai alatt fakó paszomántos kék bekecsű paraszthajdúk, darabontok, városi tizedesek ácsorogták naphosszat, fehér gombokat pökvén a makrapipa mellől a csizmájuk orra elé. Emlékszem: amikor lebontották ezt a szép, régi házat, pincéjében sárga csontvázakat találtak. Befogott futóbetyárok lehettek valaha vagy negyvenkilencben itt rekedt cserepárok. A városi krónikáskönyv hallgatott róluk. Ahogy hallgatott Nagybotú Lőrincről is, a híres ceglédi papról, aki innen állott Dózsa parasztzászlaja alá."

HA A FECSKE ÚTRA KÉL

„A széles utcák oldalán lósóska zöldellt az árokban, s a hosszú deszkakerítések előtt ecetfák hajladoztak. Tavasszal megrekedtek a kocsik a feneketlen sárban, ősz felé pedig vastag porfelhő emelkedett a lassan haladozó hordósszekerek nyomában. A templomtorony úgy meredt az égnek, ahogy avult olaj nyomatokon látható. Keskeny vaserkélyén az őr minden negyedórában megfújta a tülköt. De az is csak úgy szólt, mint más városokban. A piactéren nem voltak érdekes házak, az ablakokat nem díszítették cifra szemöldökök vagy vaskosarak. Csak a homlokzat fehér háromszögében volt itt-ott felírva a gazda neve. Azt is jórészt kifakította az eső. A történelem még donációs levelekből sem igen ismerte ezt a várost. Nem volt itt sem ütközet, sem békekötés. Lőrinc papot pedig, aki innen indult el hajdan a kereszttel, régen elfeledték. Az alföldi por hamar belepi az emlékeket.

Parasztok, urak egyformán beszéltek, úgy, ahogy az iskolában tanulták. A kenyeret nem mondták könyérnek, a villát vellának, s még csak káromkodni sem tudtak valami különös, jellemző módon. Az utcatáblák előtt sem volt érdemes megállni. Vasút utca, Temető sor, Posta köz, Öreg út - ennyi volt az egész.

65