Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
II. Magyar klasszikusok a ceglédi mindennapok történetéből
SZÉLES ÚT „Cegléd határában találkozik a feketeföld a homokkal, s az út, a ma is használatos régi-régi út, ott vezet a kétféle talaj mesgyéjén: balról sötét, nehéz televény kíséri az utast, jobbkézt a szélhajtott, süppedő sárga homok. Az út neve Budai út. Nem ma és nem tegnap keresztelték el, hanem akkor, amikor Pest még jelentéktelen falucska lehetett. Ám a földet forgató hatalmas gépek sokkal régibb kerekek nyomait vetik felszínre ennél a névnél. Ezer években lehet mérni ennek az útnak a korát, amely hosszan, mindenütt a kétféle föld találkozásánál fut. Az egykori s még a múlt századbéli budai út Cegléd határában jóval tágasabb volt, mint a mostani keskeny kövezett: hatvan-hetven méter szélességben térhettek ki egymásnak a szembe találkozó járművek, elfértek bőségesen! De más okból taposták ilyen szélesre az ösvényt! Télen, hóban-fagyban mindegy lett volna. Nem is vágtak olyankor egyéb csapást, csak amekkora a mostani út. de télvíz jöttén, amikor olvadni kezdett, napról napra közelítve az enyhén emelkedőhomokhátba vágódtak a kerekek, s egyre feljebb és feljebb a téli nyomoktól. Aki a fekete földre tévedt ilyenkor, bizony hat ökör húzta csak ki! A homokon viszont ruganyos, ringató járás esett. Még a kitartó tavaszi esők sem kottyantak meg a homokháton. De a nyár érkeztén, lassanként ismét leereszkedtek a keréknyomok. Mire a homok porhanyósra szikkadt, a szekerek már régen a szívós fekete földön keresték a könnyebb előrehaladást, hiszen a homokon a szellőfújta dimbekdombok között egy-kettőre kerékagyig merültek volna. Csak ősszel kezdték megint a paréjt s a porcsfüvet tiporni az utasok a széles út közepe táján, hogy a nehéz esők elől feljáruljanak megint a homokra, amíg csak be nem áll a kemény téli fagy... A kétféle föld kétféle gazdálkodási formát hozott létre, egymás közvetlen szomszédságában, s egymástól igen különbözőt. S a gazdálkodás a maga képére gyúrta az embert, aki csupán karját adta oda eleinte. Am aki karját adja is a földnek, a föld megeszi azt és újra szüli, ha érdemes rá a munkás. A homok halmait szőlő köti meg, völgyeit gyümölcserdő borítja. Az úton túl alföldi szántóvető művelés folyik: haragos tengeri és buja lucerna a talaj értéke, a lapályos részeken, a sivár csicsogó és kopogós sziken kunsági pásztorkodás dívik. Az emberek? Emitt a szőlőben vidám, vendégszerető nép lakik, bár alkalomadtán mulatozó, sőt dorbézoló, emiatt izgága is néha és zsörtölődő, könnyelmű a tékozlásig, kapatossága múltán is gyanakvó, sőt áskálódó, ha érdeke úgy kívánja, de a munkában szapora, ha a venyige évadja elérkezett: szorgos és jókedvű munkás, napi boradagjával bendőjében fürge, még inaszakadtan is. Odatúl a szántón zárkózottabb a világ. A pásztorok büszkesége öröklődik a gazdákban is. S a gazda, aki lovára, sertésére büszke, kissé gyanús, hogy embertársát, tán még családja tagjait is, kedvesebbre tartja egy-egy jóállású tenyészállatnál. Lehet, hogy régebben így volt, de ma, amikor szívesebben küldi gyermekét iskolába s Pestre, a kevésbé tehetős is, mint borozdába, csak keményebb erkölcsök s a mogorvának tetsző tekintet őrzi a nehezebb talaj virtusát. De őrzi, mert a homokiakat kevesebbnek tartja magánál. A tizenegy termelőszövetkezet s a négy állami gazdaság medrében egyesült ceglédi földművelők azonban elkeveredtek egyik a másfélével. Am akár a különböző tájak hordalékával terhes folyók, ha egymásba is szakadtak, még hosszan megőrzik a saját színüket a közös mederben - tartják az emberek is a szülőtalajuk színét. S még nem is említettem, hogy szegény és módos akadt itt is, amott is. De hogyan ismerszik meg, ki volt a munkáltató s ki a kétkezi? Vannak mégjelek erről is, de már homályosodnak." 53
