Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)

I. Két meghatározó történelmi élmény

szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé; olykor már egy tanyára is belép, csámcsogva fal mézes lepényt, ha van, szikkadt torkának nagy s örök hevét aludttejjel hűsíti hasztalan, kemencékhez formálja derekát; marasztalják, de ő nem nyughatik és minden este új s új dombra át hurkolja árnya hosszú húrjait.

Régvolt nevét egyszer fecsegte el: feladta akkor a zabhegyező, a dögszagú, madárfő siheder - de nem hitték el róla, hogy ez ő.

Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.

De hallgatódzik háznál, kert megett, hogy Györgyről s róla szól-e még a hír, s ha szól: mélyen, huhogva felnevet, s ha nem - vizek partjának ácsorog, követ dobál tükrükbe és figyel, hogy visszatér-e hozzá s hányszoros a hullám, melyet ő indított el.

Budán látták, a Várban. Ott maradt Szent György terén, a kőben, lábnyoma. Az úr testét, ha felmutatja pap,

Azóta nem láthatja Zápolya.

Tarpán bolond aggnő szólt rája így: "Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő, vad hímszag rajta s homlokán a dics. Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő." Sukoró mellett, hol nádon lakott zsombékon ülve, egy suttyó gyerek vetett eléje három mondatot beszédéből, mit régen elfeledt.

Azóta érzi: nem halhat meg o, nagyot nyújtózik, ha a földbe lép, talajvíz lesz, mindenhol felszökő, ha ásnak, felmutatja ujjhegyét; hód-fészek lesz agykérge, szelleme, hód járat: minden partfokot kiváj; földvár, az ország kulcsa; ellene hadjáratot hiába kezd király; lesz hosszú, cingár karja iszalag, mely zöld csapdákat rejt az út alá