Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
Határjárás a török időkben Kitűnő könyvet írt Éri István muzeológus Nyársapát történetéről. Bizonyára tanítják az iskolában. Sárgult lapu, fakult betűs oklevelekből merítette anyagát, szinte kizárólag a falu földesurainak és a szomszédos Ceglédet bíró klarissza apácák perirataiból. Nem valami szívderítő olvasmány, csupa erőszak, fegyveres rajtaütések, kisebb hadseregek fölvonulása a másik ellen, melyben verekedések, sérülések, elzárások, jószágelhajtások, szénalopások, bor, búza, szekerek elvitele, pénz és ingóságok elrablása váltották egymást. Az évszázad feudális anarchiájában eredménytelenek voltak a budai káptalan és a Pest megyei szolgabírák közbenjárásai, de még a királyi ítéletek is. Cegléd keleti szegélyétől a törteli határvonalig kétszáz évig valósággal hadszíntér volt Besnyő, Kőegyháza, Töröttegyháza és Téglaegyháza puszták hatezer holdas területe. A villongások akkor kezdődtek, amikor Zsigmond király 1434-ben Nyárasapáthy Sebestyén fia Miklósnak, politikai vazallusának adományozta ezt a négy ceglédi pusztát, aggályok nélkül, mit sem törődve a jogos tulajdonosokkal. A földesasszonyok tiltakoztak az elcsatolás ellen, királyhűek voltak, nem hatalmaskodtak senkivel, hűtlenségbe nem estek, büntetés alatt hogyan is állhatták, miért is volt ez a vagyonelkobzás? A puszták kiszakításába nem nyugodott a jószágartásra berendezkedett, szénát gyűjtő, legeltető ceglédi parasztpolgárság sem: rajtaütésekkel háborgatták a megszálló nyársapáti jobbágyokat. Azok meg a ceglédieket-Egy város életében száz-százötven esztendő nem nagy idő, a ceglédiek tudatában élt a négy puszta birtokjoga, 1584-ben török segítséggel visszaszerezték. A csausz, a fegyveres muzulmán kísérete és a fölsereglett sok magyar tanú a ceglédiektől vezettetve bejárta az ősi határokat. Ennek a határjárásnak a leírása olvasmánynak is érdekes, fényes bizonysága a földtulajdonért minden eszközt, még a megszálló ellenséget is fölhasználó feudalista társadalom vonásainak. Ha közös megegyezéssel pártatlannak vélt hatóság jelenlétében történt is a határjárás, utána mindkét félnek jogában állt saját érdeke szerint jegyzőkönyvet felvenni és föllebbezni. A ceglédiek jegyzőkönyve nem került elő, talán még lappang valahol, ellenben a nyársapátiaké megmaradt az országos levéltárban. Szerintük a ceglédiek megvesztegették a budai törököket, a kádi fenyegető parancsot küldött a nyársapátiaknak, hogy hagyják békésen legelni a vitatott pusztákon a ceglédiek marháit. Erre a nyársapáti két bíró eljött Kim Kelemenhez a ceglédi tanácsba, vita közben Kun Kelemen az egyik nyársapátit leverte a földre, majd mind a kettőt kalodába zárta. Negyednapra kerültek szabadlábra. Alig értek haza, összehívták a falu népét, elhatározták, hogy kicsinytől nagyig egy szálig fölvonulnak Budára „az törökhöz, hogj az faluból el bocsássa őket, mert az chegledyek mya nem maradhatnak”. El is indultak, előbb azonban a nyársapáti tanítóval levelet írattak a ceglédieknek. De hiába jártak fönn, a ceglédiek megelőzték őket, csauszt és kádit kértek a vitatott határ bejárására. Erre a panaszosok Egerbe mentek a magyar várkapitányhoz, ez megtiltotta nekik, hogy a törökkel járassák meg a határt. A tilalomnak nem volt foganatja, a törökök már útban voltak. Cegléden a csausz pecsétes hívólevelet bocsátott ki, begyűjtötték a nyársapátiakat, a helybelieket, sőt még a szomszéd falusiakat is, majd mintegy száz kocsin nekikezd-12
