Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
Nevüket őrzi az emlékezet
A BAJVÍVÓ DÓZSA GYÖRGY A szendrői török a Balkán veretlen bajnoka volt, veszélyes, kivagyi, fenekedő, gyalázkodó férfi, számtalan bajvívás győztese, a magyarok közül senki se mert vele kiállni, egyedül Dózsa György, a szűk zsoldú fehérváriaktól. 1514 húshagyóján volt a párbaj. Lovon, lándzsával rontottak egymásnak, és mindjárt az első összecsapásban megsebesült az epiruszi, fájdalmában égnek lökte a kezét, amit Dózsa fürge kardja egy szörnyű vágással teljesen lecsapott. A török, mig élt, Alinak hívták, és kapitány volt. A mozlimok visszakullogtak Szendrőbe, a vidám magyarok Nándorfehérvárba vágtattak. Telt az idő, szóltak a guzlicák a váraljai szerb kocsmákban és devernaházakban, nagyokat ittak a szerémi borokból. Dózsát ilyenkor bíztatták a cimborái ,hogy kérjen jutalmat a királytól, lám, a minap is egy horvát katona kétszáz aranyat kapott Ulászlótól és megjavított zsoldot. A várkapitány szabadságolta. Nyergeit, fölmálházott egy jókora bőriszákot, és elindult egymagában a fővárosba, ahol ugyan a kétszáz aranyat sosem kapta meg, de helyette megkapta a halhatatlanságot. Szegeden betért nevelőapjához, Pálfy Balázshoz, és nála éjszakázott, hajnalban kelt, és a Szeged—Cegléd közti utat egy nap alatt megjárta. Sietett, mintha űzték volna, holott nyomában senki sem járt, legföljebb a jó sorsa és a rossz végzete. Ceglédre későn este ért. Belovagolt a hét országútra épített, paticsfalú házak közt nyugvó, széles, csöndes piactérre. Ott magasodott a holdfényben a szépséges támpilléres, gótikus templom, melynek falához támaszkodott a régi Szent Anna kápolna. Dózsa zörgetett a plébánián régi barátja, Lőrinc pap kapuján, őt azonban nem találta, fönn tanyázott az már Pesten, a keresztesek táborában kétezer Cegléd vidéki paraszttal, hogy majd rámennek a törökre. A mezőváros csöndje még nagyobb volt a szokásosnál, mert a férfiak hiányoztak. A sötét lovas bement bormérő Simonhoz, ott a gyenge mécs világánál néhány aggastyán iddogált, ők beszéltek neki a bíboros hadba hívó, örök üdvösséget ígérő balkáni hadjáratról. Későn tért nyugovóra, talán Szondi Gergelynél, aki abban az időben szállásadó volt a városban, s akinek a nevét a korabeli írások emlegetik. 45
