Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
A történelem lapjain
ÖTVENÉVES EMLÉK Május, fegyverben A ceglédi első szabad május elsejét felejthetetlenné tették az okos szónoklatok és a vidám tömegek vonulásai a zászlók és transzparensek alatt. Szóltak a zenekarok, ujjongott a város, mindenki az utcákon járt, barátkozott és énekelt. Ugyanakkor a felhőtlen, hejehujás, lobogós, söröskorsós és fröccsös várostól ötven kilométerre a ceglédi vörös zászlóalj építette a csongrádi tiszaparti állásokat. Gyakorlott kezek ásták a lövészárkokat, formálták a géppuskafészkeket, éppen úgy, mint néhány hónappal azelőtt az olasz fronton, a gránátverte sziklák közt. A folyó túloldalát az intervenciós román királyi sereg szállta meg erős tüzérséggel, francia hadianyaggal és mulatozásban kifáradt, festett képű tisztekkel. Nyújtó Ferenc százada volt legközelebb a hídhoz. Két szakasz vállalkozásra indult belőle, megünnepelni a napot. Áttörtek a másik partra, állást foglaltak és megnyitották a tüzet. Rajtaütésük hatalmas pánikot idézett elő. Az ellenség futott, vagy meglapult a lövészárkok fenekén, a vörösök előbbre nyomultak, harminc lépésre megközelítve őket. Űjabb lövések. A román sebesültek iszonyú jajgatása tört fel innen is, onnan is. Hátrább táborozott a trénjük. Egy szemfüles géppuskairányzó közébük szórt néhány sorozatot. A meglőtt lovak fájdalmasan nyerítettek fel az égre, kísérteties, szörnyű robogással száguldani kezdtek, csorgatták a vért, döntötték a szekereket, sátrakat. Hamarosan lőtték a románok a hídfőt tarackkal, aknavetővel. Azt hitték, hogy általános magyar támadás indult meg, akadályozni akarták a további átvonulást. A fél század állandó tüzeléssel vonult vissza, két halottat hagyva a román oldalon. Május másodikán a hajnal csupán az őrszemeket találta ébren, azok vigyáztak bajtársaik álmára, figyelve a másik partot. A derengésben egyre fakult a kora hajnali szürkeség. A békés csendet madarak pittyegése bontotta meg. Majd a kelő nap vetette előre sugarait, megvilágítva egy sötét testet a vashíd túlsó pilonján. Valami fel volt függesztve. Az egyik jó szemű vöröskatona megszólalt: — Ember lóg ott, kötélen! Az őrvezető távcsövön nézte, halkan, szinte csak magának suttogta, » mikor a halott arcát megfordította a szél. — Az a Matkovics Jóska . . . Az ébredő zászlóaljon pillanatok alatt futott végig a szörnyű hír, és a századok mint a megbolygatott méhkas zúdultak fel, tömködték a kenyértarisznyákat tölténnyel, a géppuskások olajat cseréltek, hűtővizet készítettek a kezük ügyébe. Küldöttségek keresték fel a parancsnokokat, kö41
