Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
A tápanyagtermelésnek négy alrendszere különböztethető meg. Ezek közül az első a speciális fűmaggyűjtögető alrendszer. A betakarítás a következő fajok magvaira terjedt ki: disznóparéj, libatop, Setaria, Zizania, Brachiara, Cenchrus, búza, árpa, borsó, lencse, csicseriborsó, len, kukorica, Jób könnye, lóbab, rizs. Azokra a fajokra, amelyek a közel-keleti, délkelet-ázsiai és amerikai (fiatalabb) növénytermesztési központokban előfordulnak. A második alrendszer a magtermő fák termésének a gyűjtése. Ez elsősorban az amerikai héjas gyümölcsökre vonatkozik. A gyűjtögetés és szelektálás után következik a termés repesztése, őrlése, áztatása. A gyümölcsök egy részét feldolgozzák, tárolják vagy elvetik. Lényegében a felhasználási cél dönti el, melyiket alkalmazzák. Közép-Kaliforniában ma is etnográfiai jelentősége van a módszernek, Északkelet- Amerikában pedig archaikus eljárásként él tovább (Carya, Juglans). A gyökerek, rügyek, egyéb termények gyűjtési alrendszere a harmadik a sorban* amelyből több faj kútárába vonása is elindult (manióka, batáta, burgonya, paprika, csicsóka stb.). Grigg vegekultúrának nevezi a 3. alrendszert. A negyedik alrendszer a speciális vadászó társadalmakra érvényes, ugyanis az a halászó és tengeri emlősökre vadászó életmód sajátosságait vizsgálja. A neolitikus forradalom A vadászó és gyűjtögető életmódot folytató népek éhségkényszere csak a minimális tápláltsági fok elérését tette lehetővé. A létfenntartás stressze viszont minőségi különbséget eredményezett a tápláltsági fokban, amelyben már a tápanyagtermelés szükségessége talán nem is nevezhető stresszhatásnak. Az első esetben a kényszerűség szorítása, az utóbbi esetben a célszerűség irányító szerepe érvényesül. Az állandó telepeken élő embereknek ez az életmódváltása, amelynek során a települések rendszere is kifejlődött, a neolitikus forradalom. Az esetleges és véletlenszerűen ingadozó „természeti kínálatnál” sokkal biztonságosabb a céltudatos termesztés, tenyésztés (vö. a 10. ábrával). A neolitikus forradalom közel-keleti gócpontja Jarmo és Simsara környéke, innen a Tigris és Eufrátesz folyása irányában Hassuna, Samarra és Eridu, illetve a forrásvidék irányában £atal Hüyük számít fontos gócpontnak. Innen déli irányban Ras Sarma, Jerikó és Fajjum érintésével ért a korszerű termesztési módszer ismerete Egyiptomba. A ha<;ilari leletek arra mutatnak, hogy Anatólián keresztül, az Égeitengeren át, Argissza, majd Sztruma, Vardar és a Duna-Tisza irányában haladt tovább. I. e. 4000-ben a neolit forradalom elérte Németországot is. Az elmondottakat jól szemlélteti a 11. ábra. A primitív kultúrnövények, új eljárások terjedését a kedvező klíma is segítette, hiszen abban az időben — a becslések szerint — 2— 3 °C-kal magasabb volt az átlagos hőmérséklet a mainál. A jelzett útvonal hozzávetőleg 3000 kilométer, aminek megtételéhez 3000 évre volt szükség... A neolitikus forradalom részletes vizsgálata után kitűnt, hogy a leírt formában csak a technológia és az új változatok terjedésének fő iránya felel meg a tényleges helyzetnek. Az átlagos forma, az áttekintés kicsit elnagyolja az apró részleteket, így az ukrajnai Tripolje-kultúra, továbbá a közép-ázsiai kultúrközpont, Délkelet- Ázsia, valamint Afrika és Amerika hasonló neolit központjaiban szintén végbement 39
