Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
a rozmaringmézből. Csipkerózsikát rozmaringág ébresztette fel álmából vagyis nem aranyág, a szerelem, a bánat, a halál virága. Sajnos, csak babona, hogy szépít. A déleurópai népek praktikus célokra használják, sonkát pácolnak vele, rizst ízesítettek rozmaringgal, borfűszer is. Tergit szerint ha rozmaringágat etetnek a birkákkal, ízesíti a juhhúst. Sírokat díszítettek rozmaringgal. Ophelia szavaival élve a növény „bánatot és válást jelent”. Régen a legények és a hajadonok sírjára rozmaringot helyeztek. A menyasszonyi koszorú is belőle készült. Freya szent növénye. A nyugati és déli szláv népeknél, de a németeknél is szerelmi növény. A belgáknál bokrában születik a kisbaba. A beduinok fáját feltüzelik, mert olajfán kívül alig akad más tűzifának való Észak- Afrikában. Libanosz nagyon tisztelte az isteneket és mikor a gonosz emberek megölték, a holtteste körül tömjénes illatú növény támadt (görögül libanotisz, dendrolibanorí). Plinius, Horatius és Ovidius írja, hogy rozmaringból előszeretettel faragtak istenszobrokat. Érdekes, hogy mégis a keresztes hadak szentföldi portyáiról hozták újra Európába a rozmaringot, illetve annak termesztését. A jezsámen (Philadelphus) neve állítólag Nagy Sándor fiára utal. Apollodórosz görög költő a fehér virágos majorokat dicséri. A jázmint nagyon kedvelték a hinduk, a templomok oszlopait szirmával hintették be. Kínában a jázmin — akárcsak a narancsvirág — teaillatosító. Hafiz perzsa költő sokat emlegeti verseiben (a rózsa mellett), a jázminvirág szépségeit, ezt is nagyon kedvelték a régi perzsák. Mitikus és babonás fák Kheirón híres ókori orvos és jós volt, sikeres munkájával kiérdemelte a Philüra, azaz a hársfa fia nevet. Az ókorban a háncsdarabokból jósoltak, a pelazgok pedig írtak rá. A germánok és a szlávok szent növényét, Kraszopáni kedvencét a mordvinok sírőrzőnek ültették. Wodan és feleségének szent fája, lombja alatt lakoztak a jó szellemek, az elfek. Freyának is kedveltje a hárs, kilombosodása a tavasz kezdetét jelzi. Mivel úgy hitték, nem csap bele a villám, alatta tartották törzsi gyűléseket a germán és szláv törzsek. A minnezengerek sokat énekeltek a hársról, mert Siegfried alatta ölte meg a sárkányt. Igen sok több évszázados hárs él Európában, mindegyikhez fűződik néhány, általában neves történelmi személyekkel kapcsolatos legenda. A hazai öreg fákról szóló két fontos könyvre hívjuk fel a figyelmet: Balogh András: Magyarország nevezetes fái (1968) és Vajda Ernő (Devecseri Gábor verseivel): Öreg fák (1969). A szlavónok körében él egy monda Mátyás királyról, akinek barlangja előtt karácsony éjjelén hárs nőtt, virágzott is, majd nagy hirtelenjében elszáradt. A hársat a Kalevala is említi, László Gyula (1944) könyvéből tudjuk, hogy az erdei cseremiszek a halottak emlékére hársbotot vágnak és azzal úgy bánnak, mint élő személlyel. A csuvasok babusgatják, etetik, fürdetik is ezeket a hársból készült faragott bábukat. Mikszáth egyik művében (Komposszesszor) a hársregét írta meg. A platán vagy boglárfa a XVI. századig alig terjedt el Európában. Theophrasztosz szerint szépen díszlett Diomedia szigetén, Antandrosz városában. A Thaigetoszon 1000 m magasságig is feljutnak. Az athéni Akadémosz kertjében a hatalmas platánpéldányok közül a legszebbet ékszerekkel díszítették fel, Hortensius római ügyvéd a boglárfáját borral öntözte. Ókori szerzőktől tudjuk, hogy Szmürnában, Eubóia szigetén és Auliszban is nevezetes platánpéldányok éltek. Mikor Agamemnon hazatért 334
