Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Clusius botanikai művében (Rariorum plantarum história) 10 tulipánfajtát írt le, s lényegében nem túlzás, hogy a XVII. században őrülethez hasonlítható a fajták cseréje, a különlegességek titkolása és maga a termesztés. A Vive le roi egyetlen hagymájáért két mérő búzát, négy mérő rozsot, négy kövér ökröt, nyolc malacot, tizenkét akó bort, négy hordó sört, két hordó vajat, ezer lat sajtot, egy vég szövetet és egy aranykelyhet adtak cserébe, ami mai értékben hozzávetőlegesen megközelíti a háromnegyed millió forintot. Az egy-egy festő munkájáért járó összeg is csekélynek bizonyult a tulipánhagymák értékéhez képest. Egy szegény asszony ezért adhatott megbízást Jan Brueghelnek, hogy amelyik változatot nem tudja megszerezni kertjébe, legalább fesse le. Szigorúan őrzött kertek létesültek Hollandiában. Néha bűncselekmények motiváló tényezője volt a tulipán. Miatta a rablások, gyilkosságok száma megnőtt a XVII. század első felében. A helyi hatóságok sokáig tehetetlenül nézték a szenvedélyek tobzódását, a pénzmilliók hullámzását, de 1640. júniusában betelt a pohár! Az amszterdami tanács példátlan tettre szánta el magát: rendelettel törölte el a tulipán-árucsere ügyletekből előállt adósságokat, és központilag állapították meg a hagyma árát. A lázadást letörték. Ez alapozta meg a holland virágtermesztést. Nyugodt körülmények között a termesztéstechnika, a nemesítői munka igen szép eredményeket ért el. A cirmos tulipánok divatja nemcsak a kertekre, hanem a csendéletek szimbólumvilágára is rányomta bélyegét. Főleg a németalföldi piktúrában találkozunk gyakran papagájtulipánnal. Takáts Sándor (1917) elfogultan ír a török hódoltság korának némely következményéről, így a kertkultúráról is. El kell fogadni azonban higgadt cáfolatát a tulipán magyar ősvirág voltáról. ,,S mióta nálunk a tulipán félig-meddig nemzeti symbolummá lett, boldog-boldogtalan hirdeti, hogy a tulipán a magyar népnek mindétig kedves virága volt.” Nem így van, a perzsa termesztési múltból a törökök emelték magas fokra és tőlük jutott el hozzánk is a tulipán. Főleg népi díszítőművészetünk használta előszeretettel, a népi bútorokon és hímzéseken szívesen alkalmazták. A romantikus nemzeti törekvések mégoly meggyőzőnek ható érvelései sem válhattak bizonyítékká. Ez azonban nincs ellentétben László Gyula új elméletével, ugyanis magunk szintén több virágfaj esetében bizonyítva látjuk azok kultuszát, de nem a tulipánét. A perzsa és a régi török költők szép dalokban foglalkoztak a tulipánnal. Az európai (erdei) tulipánt nem sokra tartották a törökök, csak a Tulipa gesneriánát. A tulipán vércsöppből alakult ki, s ahol a tavaszt utolérte a virága, ott halt meg Ferit ad, mert Szír in nem szerette. A szívének könnye (vére) megfestette a sivatag homokját. A keleti (török) tulipánünnepek mérhetetlen pazarlására jellemző a következő idézet. „Ha a tulipánok kivirágoznak, és a nagyvezir meg akarja virágait a szultánnak mutatni, először gondosan elkendőzik azokat a helyeket, ahol virágtalan tulipán hajtott ki, mégpedig úgy, hogy a helyére flaskába dugott virágot tesznek. Minden negyedik virág mellé gyertyát tűznek, és az utak mentén kalitkákat akasztanak ki, amelyekben sokféle madár énekel. A rácsokat gazdagon díszítik virággal, részben vázákba rakott virággal, és az egészet sok-sok színes üveglámpával világítják meg. Ilyen színes lámpákat akasztanak a faágakra is. A színek és fények hatását számtalan tükör sokszorozza meg...” (Takáts Sándor). Az araboktól vették át a törökök a jácint kultúráját s terjesztették el Európában. A hollandok Haarlemben foglalkoznak legrégebben nemesítésével. A jácint divatja majdnem annyira lángoló volt, mint a tulipánőrület. Az ókori szerzők, így Plinius és Ovidius által emlegetett jácint más faj(ok) volt(ak): vagy a kerti szarkaláb vagy valamelyik kardvirágfaj. Magyar földre a törökök hozták. A megszállás első évtizedeiben termesztése szépen fellendült a budai kertekben. 1597-ben még négy, 1725-ben már 312
