Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
A berawanok között szokás, hogyha valaki gyermeket kíván örökbe fogadni, a férjet vagy asszonyt az aréke pálma édes illatú virágjával simítják végig, majd a virágot a nó'höz kötik. Az indonéz szigeteken nagyon kedvelik a duriánfát. Furcsa fafaj, mert szinte nincsenek ágai, viszont két-háromféle ágazó törzsén bőségesen hozza igen ízletes gyümölcsét. A szedésnek szertartása van. Kérdezgetik a fát, külön személy válaszodat a fa helyett (ahogy Japánban is tették). A Maluku-szigeteken terhes asszonyokhoz illő gyengédséggel bánnak a virágzó szeg fűszeg fákkal, nehogy a fa ijedtében meddő legyen. Jáva egyes vidékein a rizs virágzásának kezdetén a házaspárok éjjel kimennek a földekre, ott egyesülnek, szinte példát mutatva a rizsnek a bő terméshez. Új-Guineában és Nyugat-Ausztráliában Upulero istent népszerű termékenységi kultuszban tisztelték. Az isten behatol a szent fügefába, hogy a föld termékeny legyen. A melanéziai szigeteken viszont a jamsz gyökér felfuttatása idején tilos a nemi élet, hogy a termés később el ne rothadjon. A bengáliai oraonok a földet istennőként tisztelik. Amikor a sálfa virágzik, akkor van Dharma napisten násza a földanyával (jó ürügy orgiasztikus ünnepélyek szervezésére). Közép-Celebeszen a toradzsák azt hiszik, hogy a Dracaena terminális növénynek igen erős lelke van, mert a visszametszés után újra kinő. Ezért a beteg fejét dracénahajtással paskolják meg, hogy megerősödjön és meggyógyuljon. Máshol türelmetlenek a lassú növekedés miatt, ezért az új-guineai kaik ütögetik a bambuszt, ugyanúgy mint Új-Kaledoniában a bennszülöttek a tárócserjét. Amerika őslakói is számos érdekes népszokást őriznek a termesztett növényekkel, ősi vallásuk ápolásával kapcsolatban. A Missouri folyó völgyében az indián vadászok mindig az amerikai nyírfák alatt gyülekeztek, hogy jó zsákmányuk legyen. A nicaraguai indiánok a kukorica elvetése után az aratásig önmegtartóztató életet élnek, amit a lankinerók és kajabonerók is átvettek. Ez Kalotaszegen a szászoknál is szokás volt, ha mégis megszegték a tilalmat, a lisztharmat ellepte a kukoricát. A becsuánok zsenge termés idején végzett tisztulási rítusára bőségesen van példa a bororok, a kirkek, a szeminolék körében is. Nyolc napos böjtöt tartanak, testüket különböző növényi kivonatokkal kenik be, hogy méltók legyenek az új termés fogyasztására. A Thompson-indiánok fogyasztják a napraforgógyökeret (Balsamorrhiza saggittata). Ezt a nők ássák ki, de amíg nem ettek a belőle főzött ételből, nem érintkezhettek férfival, az étkezéskor pedig engesztelő, csitító szavakkal igyekeztek a növény haragját eloszlatni. Mexikóban az indiánok évente kétszer (májusban és decemberben) elkészítették a Xochipilii, a kukoricaisten szobrát. Céklamagot, kukoricaszemeket és mézet tettek a lisztbe, majd a belőle gyúrt tésztát kisütötték. A szobrocskát kifestették, felöltöztették, a leányok sült és szárított kukoricakoszorút tettek a fejükre és kifestették magukat. A templomot virágszirmokkal hintették be, s amikor a Nap tetőzött, elfogyasztották az isten képmását. Szinte teljesen hasonló — az istennel való egyesülés (teofágia) — a célja a svéd rozs, a francia búza, a délkelet-ázsiai rizsliszt teofágikus rítusának (Acosta leírása). Kelet-Afrikában az egyik törzs azért locsol pálmaolajat a fák tövéhez, hogy azok elpusztuljanak, Jamaikában viszont a négerek rummal öntözik meg az Eriodendron anfructuosum fát, hogy senki se bántsa. A Scirpust egyetlen indián nép sem szerette, féltek tőle; a dohány mindig a béke, a nyugalom jelképe. A kibékülés is a békepipa mellett történt. Az inkák nagyon kedvelték a kokacserjét, mindig kokalevélel a szájukban mentek a Napisten templomába. A bányászok érckutató útjaikra is kokacserjét visznek magukkal. Az aztékok igen szerették a kézfát (Cheirostemon platanifolium), világos-291
