Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
jók körét. A Weszprémi-kódex két lapja közé bevarrt oldalon ez áll: „szüvem, leiköm, virágom, cinegém, aranyom, gombom, ágom, levelem.” Nagyon kedvelték a rózsát, a liliomot, a violát. A piros rózsa a mártírság jelképe volt. A Lőweni-kódex-ben olvasható az Ómagyar Mária-siralom (1300 körül), amely a rózsát a virág virágának, azaz legszebb virágnak nevezi, aki nem más, mint Mária, az Istenanya. Az Anjou-korban (XIV. sz.) a liliom és a viola női névként szerepelt. A virágnyelv előzményei megtalálhatók a nemesi származású apácák kolostori irodalmában. „Ott vannak hát mindenféle szép illatú fivek, kilemb-kilemb szinü virágok, rósa, liliom, viola az szép mezőn széll(y)el. Felöl az ég tiszta, ahol a föld nagy ékességgel felöltöztetött. A fák, ki virágos ki kedég tellyes kilemb-kilembért gyümölcsökkel...” (Gerézdi). A Nagyszombati-kódexből való a következő részlet. „Oh tündöklő szép piros rósák, oh gyenyerüséges illatozó fejér liliomok és szeplő nekil való violák, azaz szentséges és szeplő nekil való leikök, lássátok, mert nem az estveli virágok, akiket én mondok nektök...” Gyergyai Albert História egy Árgius nevű királyfiról és egy tündér szűz, leányról szóló énekben mintegy régi virágének strófáját idézi fel a következő versszak „Fejér gyenge lába, mint a hattyúnak tolla, Saru az ő lábán akkorin nem vala, Csak a lába feje, mint hó látszik vala, Zöld harmatos pázsit nedvesíti vala.” Számtalan népdal, népmese, népballada vezérmotívuma egy-egy virág. Talán közülük a legszebb A Júlia szép leány ballada virágos rétje, ahol az Égi Bárány meghívja a mennyországba Júliát. Párhuzamosságot, mi több hasonlóságot érzünk a görög mitológia Perszephoné-történetével, amelyben Démétér leányát Hádész, az Alvilág ura magával viszi. Perszephonét akkor rabolta el Hádész, amikor az a virágos réten virágokat gyűjtött egy mezei csokorhoz. Júlia szép leány is ezt tette, amikor elhívta őt az Égi Bárány. Visszatérve a virágénekek fejlődéstörténetére, érdemes megvizsgálni, hogyan fogadták a kortársak, miként vélekedett róla az egyház. Sylvester János (1541) „... illyen alávaló pildával ilek, az ganájban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hóságot dícsírjem.” Melius Juhász Péter (1561) a „parázna, hívságos, csúf és trágár beszédet, virágénekeket, lator dudolást” Szent Pál szavaival ítéli el. Bornemissza Péter (1584) szitkot szór a „tisztátalan és fajtalan beszédnek hallgatására trágár és peniszes (sic!) csúfságra, bába-beszédre, álnokul költött fabulákra...” De másoknak sem volt jobb véleménye a városi, malackodó virágénekekről. Telegdi Miklós, Tolnai Decsi Gábor, Szilvás-Újfalvi Imre, Geleji Katona István, Pázmány Péter csak bírálólag írt róluk. Balassi Bálint mégis diadalra vitte a virágénekeket. Ezt az egyházak ellensúlyozni igyekeztek, így születtek meg Európában az erkölcsbotanikai könyvek. Német nyelvterületen készült Lucas Martini (1561) Koszorú könyve, amelyet 1581-ben Prágában adtak ki. Pécsi Lukács némi módosítással átmagyarította a művet és Az keresztény szüzeknek tisztességes koszorúja c. kötetben ugyanazt a húsz virágot ismerteti, akárcsak Martini. A kankalin, a szegfű, a viola, a kék viola, az árvácska, a ciprusfű, a majoránna, a csombor, a Boldogasszony rózsája, a bécsifű, a bársonyvirág, a bazsalikom, a rózsa, a büdöske, a ruta, a levendula, a rozmaring, a nárcisz, az izsóp és a százszorszép egyegy fontos etikai érték. 270
