Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Az egyes géncentrumokat a többi kertészeti növénycsoport esetében már leírtuk, itt csak a dísznövényeket soroljuk fel a dísznövénytermesztó'k által használt csoportosításban. Az egy- és kétnyári növények közül csupán egy tucat faj termesztése folyhatott a honfoglalás idején: az oroszlánszáj, a százszorszép, a harangvirág, a búzavirág, a varádics, a len, a nefelejcs, a cipruska, a viola és a vasvirág minden bizonnyal termesztésben volt az Árpád-kor elején is. Feltűnően sok a fajok között a távoli tájakról származó virág. Bővebben a 11. táblázat tájékoztat a fontosabb egy- és kétnyári virágfajokról, erre azonban később még visszatérünk. A tucatnyi egyéves virág a következő: százszorszép, harangvirág, kék búzavirág, nyári nefelejcs, len, kék nefelejcs, cipruska, habszegfű, árvácska, vasvirág és szarkaláb. A szállásterületek változása, a téli és nyári legelők közötti nagyobb távolságok miatt, ha a díszítő értékű virágokat a magyar nép termesztette is, ez csak a könnyen kezelhető fajokra szorítkozhatott. Az olyan egynyári lágyszárú növények, amelyek magról nehezen szaporíthatok, hosszú a tenyészidejűk, állandó bíbelődést kívánnak, akadályozták volna a nomád életformát. Ha még az ökológiai adottságokat is számba vesszük, tulajdonképpen érthető, hogy a magyarság a VII—VIII. századig bezárólag, tehát az őshaza elhagyása után, a virágokat nem termesztette, hanem inkább díszítő elemként alkalmazta a nomád vándorlások idején. Bizonyos, hogy bármely nomád nép sokkal több növényfajt ismer, ismert, mint amelyet az életmódja következtében termeszteni volt képes. Évelő lágyszárú virágaink közül igen sok endemikus a Don, a Dnyeper és az Al- Duna vidékétől Nyugatra levő tájakon. Rapaics (1932) számos faj ősi termesztését bizonyítja. Ezek jelentős részben meg is felelnek mai növényökológiai ismereteinknek, de hogy a múltat nem tudjuk teljesen rekonstruálni, az szinte teljesen bizonyos, mert ezen növények alig képeznek időálló képleteket, és kizárólag magjuk alapján nagyon nehéz őket azonosítani. 2000— 2500 év alatt rendkívül sokat változtak, változhattak a domesztikált fajok, így gyakorta rendkívül nehéz a leletbeli növényi maradványok recens növényekkel való összehasonlítása. A 12. táblázatban 269 faj neve, areája található. Feltűnő, hogy az évelő lágyszárúak döntő többsége óvilági, elsősorban európai és ázsiai eredetű, jóval kevesebb újvilági és afrikai endemizmus akad közöttük. A másik érdekesség, hogy bizonyos fajok areája rendkívül szűk, behatárolt, így ezeket a természetes növénytakaróban is védeni kell. A felsorolt növények között vannak hazai őshonosságú fajok is, pl. a kövirózsa, a kései szegfű, a magyar nőszirom, a pirosló hunyor stb. írásos emlékek hiányában a kutatók a magyarság virágkultuszának történetét mintegy négyszáz éves időtartamúnak vélik (vö. Újváry, 1980). Akkortól számítják, amikor a kolostorkertek mintájára a király, a főpapok, a főnemesek, a nemesek növény- és virágoskertjeiket kialakították. Ez után beszélhetünk valódi népi kertkultúráról, Borbás kifejezésével élve „pórkertekről”. A XVI. századig csak néhány adat ismert, oklevelekben, végrendeletekben vagy éppen levelekben bukkan fel egy-egy virágnév. A török korból — főleg Takáts Sándor hatalmas kortörténeti munkássága révén — igen sok ide vonatkozó adatot ismerünk. Ezekből kisebb szemelvényeket A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai c. kötetben közöltünk is. A XVI—XVII. században a földbirtokosoknak arra is volt anyagi lehetőségük, hogy a haszonnövények mellett virágokkal is foglalkozzanak. Zrínyi Ilona munkácsi kertjében számos rózsafajta, teljes szegfű, szarkaláb, izsóp, zsálya, illatos turbolya, ibolya, mézontófű, harangvirág és egyszerű szegfű pompázott. Még ebben az időszakban is leginkább a vegyes 261
