Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
A 4. évezredben a finnugor népek a Pecsora és a Káma folyó völgyében éltek, a pontos etnikai elkülönülés azonban már nem rekonstruálható. Már csak azért sem, mert a rokon népek elkülönülése meggyorsult, az Ural keleti oldalán maradtak a vogulok, oszjrákok és magyarok, a permiek a nyugati oldalon foglalták el új szállásterületüket, a Volgától a Baltikumig pedig az erdős vidékeket a finnek és a volgaiak. Ebben az időszakban drámai változások következtek be az éghajlatban. A száraz és meleg klíma jellemző a 2. évezred körüli évszázadokra. Megkezdődik a lassú életmódváltozás, amit a háziállatok kezdetleges tenyésztése és a primitív földművelés is jelez. Felbomlik az ugor szövetségi rendszer, s ebben a korszakban a csapadékszegény klíma miatt ismét előtérbe kerül, hangsúlyosabbá válik a nomád életmód. Fokozatosan sztyepi növénytakaró alakul ki ott, ahol kénytelenek az ugorok élni és táplálékszükségletüket előteremteni. A Dél-Urai vidékén az i. e. VI. században jött létre az egységes vaskori műveltség. Ekkor a magyarság már ott tartózkodott (Fodor, 1975). Elődeinkre hosszú évszázadokig még a nomád életmód jellemző. Erről a vidékről a törzsek lassan Levédiába húzódtak, ahol élénk kereskedelmi és gazdasági kapcsolatban (pl. növényfajok cseréje, állattenyésztési ismeretek átadása) álltak a szarmatákkal, a bolgárokkal és sok-sok kis néppel. A mai Baskíria területén, ahol arra lehetőség volt, már ekés földművelést folytattak. Ez a drámai átalakulás régészeti leletekkel is igazolható. A volgai átkelés nem csupán a hatalmas folyam akadályának leküzdését jelentette, hanem a levédiai legelők, hűs ligeterdők elfoglalását is. A nagy folyamkultúrák esetében és a magyarság számára is — a nagy szárazság időszakában — hallatlan nagy jelentőséget tulajdoníthatunk a gazdag legelők, a megfelelő víznyerő helyek és erdők elfoglalásának. Ez a nép számszerű gyarapodását, gazdasági és katonai erejének növekedését is eredményezte. Levédia valószínűleg a Don, a Donyec és az Azovi-tenger közötti területen keresendő. A régészek elődeink itteni tartózkodását mintegy 200— 300 évre becsülik. Ekkor a kazár kapcsolatok erőteljesen hatottak a magyarság gazdasági-társadalmi fejlődésére, szerkezetére. Szállásterületükön a magyarok négyzet alakú, földbe mélyített, esetleg föld feletti boronaházakban laktak, amit sárral tapasztott náddal vagy vesszőfonattal tettek még erősebbé. A magyarság által elsajátított földművelési ismeretek minden bizonnyal a legfejlettebbek voltak az akkori Kelet- és Délkelet-Európában. A szaltovói kultúra két eketípust használt, ismerték a boronát, a sarlót, a kaszát is. A gabonaszemeket kézimalomban őrölték meg. Számos településből ismerünk gabonamagvakat: a vermekben búzát, árpát és kölest tároltak. Foglalkoztak kender-, dinnye- és uborkatermesztéssel, sőt szőlőtermesztésre utaló metszőkést is találtak. A szaltovói kultúrában fejlett volt a kertészeti termesztés. Ezt alapvetően meghatározták az ott élő alánok és a bolgár-török népek. A magyarok mindkét népcsoport nyelvéből számos szakszót vettek át, közöttük nemegy virágfaj nevét is. A kellő áttekintés és összefoglalás végett közöljük a 10. táblázatot, amely a legrégebbi virágfajok nevének származását mutatja be. Biborbanszületett Konstantin nagy értékű forrásművében olvasható, hogy a magyarok a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret folyók völgyébe vonultak tovább. Szállásterületük a Don és az Al-Duna között terült el. Fodor nagyon logikusan feltételezi, hogy a földművelést változatlanul tovább folytatták az Etelközben, az új terület alapvető elemeiben nem tért el a korábbitól. Annyiban mégis különbözött, hogy az újabb szállásterületnek nagyobb volt a stratégiai jelentősége. Ugyanis — képletesen szólva — Európa szíve felé vándorolva a magyarság a népek tömörödésének is tanúja, 252
