Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
A cékla őse, a Beta maritima, a Földközi-tenger mellékén, továbbá Közép-Ázsiában honos. Nagyon hamar elterjedt a Közel-Keleten, i. e. 800 táján már termesztették Babilonban. A görögök és rómaiak ismerték a szicíliai répát, ennek a levelét is fogyasztották (talán mángold lehetett). Szanszkrit neve nincs, görögül theuthionnak nevezték, a rómaiak beta szóval illették. Gazdag, változatos a Beta maritima. Ebből állították elő a céklát, a takarmányrépát és a mángoldot is. Számottevő termesztése az i. e. IV. században kezdődött. A kereszténység első századaiban a Földközi-tenger medencéjében nagyon kedvelt csemegének számított. A takarmányrépát a XVI. században, a cukorrépát pedig a XVIII, században már sokfelé termesztették; a ma kultivált céklafajtákat a XIX—XX. században állították elő a nemesítők. A karógyökerű Beta faj húsos gyökerűvé nemesítése az elmúlt évszázadok nemesítői munkájának jelentős teljesítménye. Lippai három céklatípust írt le: fehéret, vöröset és feketét. A céklát ugyan kisebb mennyiségben, de termesztik az egész országban. Különösebben jellegzetes termőtája nem alakult ki. Alárendelt szerepet játszik, noha fontos téli vitaminforrás, jelentős a táplálkozás-élettani hatása. A mángold még kevésbé ismert zöldségfaj Magyarországon, őshazája a Földközitenger mellékén van. A céklával közös az ősük. Franciaországban és Svájcban a sóskával, a spenóttal azonos értékűnek tartják. Régi kultúrnövény, az i. e. V—IV. században a görögök és a rómaiak már termesztették, zöldségként fogyasztották. Az ókori gazdasági írók is foglalkoznak vele. A Lippai könyvében leírt fehér cékla, vagy talán még a vörös retek is, lehet, hogy a mángold. Választékbővítés szempontjából jó lenne, ha napjainkban nagyobb mértékben termesztenék. A torma és a spárga — évelő zöldségek A botanikusok a legkülönbözőbb nemzetségnevekkel illették a Délkelet-Európa és Nyugat-Ázsia egymással szomszédos tájain honos tormát. Úgy tűnik, hogy a Plinius és Columella által leírt faj más lehetett, mindenesetre hasonló sajátságú gyökérféleség. A humuszban gazdag öntéstalajokat kedveli, számottevő mennyiséget csak Debrecen környékén termesztenek, itt is főként édes típusokat (a magyar tormafajhoz tartozókat). Kisebb termesztőkörzete alakult ki Budapest környékén, Győr, Makó és Nagykáta határában. A legtöbb kertes háznál van belőle egy-egy bokor. Leggyakrabban ünnepi húsételek mellé készítenek mártást belőle, illetve reszelve, ecetesen fogyasztják. Exportálunk is belőle, hazai fogyasztása széles körű. A debreceni termesztésnek néprajzi hagyományai is vannak. A spárgatermesztésnek négyezer éves múltja van. Dísznövényként is jelentős faj. Egyiptomi feljegyzésekben is előfordult már a spárga és minden olyan növény, amelyet szívesen fogyasztottak halványítva. A régi egyiptomiak megfigyelték, hogy az etioláció nyomán finomabb a növények szára, levélnyele, esetleg bizonyos kedvezőtlen tulajdonságuk eltűnik (csípősség, keserűség stb.). Cato, Columella és Plinius, évszázadokkal később pedig Lippai részletesen ír a termesztéséről. Alapvető különbség nincs az ókori és a mostani termesztéstechnika között. Hazánkban a századfordulón kezdték jobban megkedvelni. Nyugat-Európában igen népszerű. 247