Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

lyem, tehát a leveléért vagy gyökeréért termesztett típus. Géncentruma a Földközi­tenger mellékén található. A görögök és a rómaiak termesztették, a kora középkorban sokat veszített népszerűségéből. Nagy Károly a Capitularéban a petrezselyem termesztését ajánlja a franciáknak. Dioszkoridész petroszelinon, Plinius petroselinum néven említi. A görögöknél az alvi­lág növénye, viszont a sportversenyek győztesei is hosszú ideig petrezselyemkoszorút kaptak; gyógyászati és táplálkozási jelentőségét régóta ismerik. „... Alig van egy kertbéli fű, a’ kivel inkább éllyenek a’ konyhán, mint evei, a’ mint ki fog tetszeni az szakácz könyvből... Két féle a’ petrezselyem: Eggijk sima levelei vannak; az másik fodor. Ez termiszetibűl-is lehet, s-mesterség-által-is...........Fia ki télbe petreselymet akart tartani, ássa-ki egy részét őszei a földbűi, és át vigye a’ pinczébe...” (Lippai). Az érseki kert kertésze a kövek elhajtására javallja a petrezselyemteát, de a szoptatós anyákat óva inti tőle, mert elapasztja a tejet. A városi polgárság divatba hozta Magyarországon a társas összejöveteleket, tán­cos mulatságokat, aki nem kapott partnert, annak petrezselymet adtak vagy éppen árusíthatta a levesnek valót... A zeller és társai A vadzeller Európában, a Kaukázus vidékén és Észak-Afrikában honos. A cél­tudatos nemesítői munka során három fő típust állítottak elő: a gumós (Apium gra­­veolens), a halványító-(M. graveolens var. dulce) és a metélő- (A. graveolens var. silvestre f. secalinum) zellert, a világ egyes részein kiterjedten termesztik, de házikerti jelentősége nálunk csak a gumós zellernek van, mivel ízlésünknek jobban megfelel a petrezselyem zöldje. Kisebb termesztőkörzete alakult ki a Fertő tó környékén, a Kis-Balaton vidékén és Monostorpályi (Elajdú-Bihar) határában. Szerte az országban megtalálható a ker­tekben. Nem sokat tudunk a zeller múltjából, termesztésének fellendülése, akárcsak a sárgarépa és a petrezselyem esetében, a XV— XVI. századra tehető. Elsősorban a ten­­germelléki államokban díszlett jól, mert igen nagy a só tűrése. A halványító- és metélő­zellert főként az angolszász népek kedvelik. Már az ókori szerzők is említik, sőt az Odüsszeiában olvasható szelinon szó is vad­zellert jelent. Sírképek tanúsága szerint már Egyiptomban is termesztették. Mivel azonban igen közönséges, mindenütt előforduló növény, a görögök és a rómaiak, to­vábbá a korabeli kisnépek nem nagyon termesztették, mert a szükségletet könnyen összeszedhették a réteken. Lippai új fajként említi a Veteményes kertben. A pasztinák areája északabbra nyúlik, mint a sárgarépáé vagy a petrezselyemé. Az ókorban már termesztették. A sárgarépát és a pasztinákot együtt, keverten emle­getik a régi feljegyzések. Jelentősége mindig kisebb volt, mint a sárgarépáé, bár né­hány évszázados tündöklése (XIV — XVIII, század) alatt a mainál többet termesztettek belőle. A rómaiak különösen kedvelték a pasztinákot. A feketegyökérnek (Scorzonera hispanica) az Ibériai-félszigeten a legnagyobb az alakgazdagsága, termesztésbe is ott vonták. Sem a vad, sem a termesztett változa­tok nem mérgezőek. A feketegyökeret, mint botanikus kerti ritkaságot, a XVI. szá­zadban próbálták termeszteni. Serres és Boissier említi először. Nálunk a Budai-hegy­ségben őshonos, termesztése mégis igen korlátozott, inkább magnak, exportra, nem 245

Next

/
Oldalképek
Tartalom