Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
ba vonni Franciaországban, de Fasst kutatásainak eredményeként termesztése Olaszországban valósult meg. Mivel azonban a jelenlegi technológia bonyolult és költséges, a termelés felfutására a közeljövőben nem lehet számítani. Újabb keletű viszont a kucsmagomba, a déli tökegomba és a mezei szegfűgomba termesztése. Jelentőségük nagy, mivel fahulladékokon fejlődnek. Szélesíthetik táplálékaink ízskáláját és gazdagítják a zöldségtermesztésben a kultúrfajok számát is. A Janus-arcú káposztafélék és a kerti fűszerek A káposztafélék a levélzöldségek változatos, gazdag kínálatát adják. Táplálkozási szerepét az ókortól ismerik az emberek, mi több, termesztik is. Hegi (1919— 1922) úgy vélte, hogy a káposztafélék egyetlen őstől származnak. A későbbi botanikai munkák, citogenetikai vizsgálatok azonban a „több ős”-elméletet látszanak bizonyítani. Ebben számos spontán kereszteződés, mutációk sora játszott közre. A termesztésbe vétel első időszakában (korai neolitikum) a Brassica silvestris fontos szerepet játszott, a svájci cölöépítmények magleletei is erre utalnak. A görögök különösen sokat tettek a káposztafélék nemesítése és termesztése terén. Plinius már egy sor változatát írta le A természet históriájában: sabellin káposzta (fodros levelű kel), tritiani káposzta (spárgakáposzta) — valószínűleg a brokkoli és a karfiol őse —, am káposzta (ezerfejű káposzta, a bimbóskel őse), pompeji káposzta (talán az őskaralábé lehet), lactuari káposzta (bizonyosan a fejes káposzta elődje), cunai káposzta (a fodros levelű káposzta, a kelkáposzta őse). A káposzta termesztése az i. e. IV. században már széles körben folyt. Cato és Varró a növény táplálkozási hatásait is igen jól ismerte. A nyugat-római birodalom bukása némileg visszafogta a káposztafélék termesztésének fejlődési ütemét. A VIII—IX. században a frank birodalomban is termesztették. A Capitulare de villis (ravacaulis néven) a karalábét is említi. A IX. században valahol a mai Franciaország területén sikerült előállítani a fejes káposztát. A XII. században fehér és vörös káposztát is termesztettek. A brüsszeli káposzta a XIII. században már nagyon ismert volt. A kelkáposzta ugyancsak ebben az időben jöhetett létre a Genfi-tó és a Rhone folyó közötti területen. Tabernaemontanus már említi a fejes káposztát. Amerika felfedezése után érkezett a Földközi-tenger keleti mellékéről Olaszországba a brokkoli és a karfiol, később a kínai kel, valamint néhány ismert ritka káposztafaj-változat. A bimbós kel termesztése bizonyosan a XVIII, században terjedt el, de Van Mons a brüsszeli piacon kínált termények között a bimbóskelre is illő különlegességről tett említést (1231). A Távol-Keleten az i. e. III. században termesztésbe vonták a kínai kelt, s Kelet- Ázsiában két évszázaddal később már széles körben termesztették. Európában egy évezreddel később jelent meg, francia és belga hittérítők hozták magukkal. A rómaiak keresztesvirágút is termesztettek, pl. a repcét és a mustárt is. Fogyasztási szokásaik ma már kissé meghökkentőek (salátát készítettek pl. a csíranövényekből stb.). A káposztanemzetség fajait jogosan tekintik legalább 2000 éves kultúrnövényeknek (Szalva, 1982). Újabban — és ez népszerűségét is bizonyítja — díszkáposztákat is előállítottak a 237
