Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

Az irigység csillaga

A rómaiak egyszerűen alliumnak nevezték a fokhagymát. Kunth egyiptomi, Linné szicíliai, Baker indiai, Boissier pedig közép-ázsiai származásúnak tartja. (Tény, hogy Kínában előbb termesztették, mint a vöröshagymát; csuannak nevezték.) Hérodotosz szerint az egyiptomiak is termesztették, de tisztátalan volta miatt nem kerülhetett elő sírokból. Szanszkrit neve mahusuda, a Bibliában sum, sumim néven szerepel, az arabok thum, tűm szava szintén fokhagymát jelent.

Asszíriában és Babilóniában ugyancsak ősidők óta fogyasztották. Ennek nagyon komoly egészségügyi oka is volt, a közel-keleti sémi népek ugyanis ismerték a fokhagyma étvágygerjesztő és fertőtlenítő szerepét. Baktériumölő, fitoncid fajnak számít. A sivatagi nomád népeknél, ahol a férgek, legyek különösen kegyetlenül sanyargatják az embereket, a fertőtlenítő hatás nagyon lényeges az egyes élelmiszerek tartósításában.

Már Varró is régóta termelt és fogyasztott zöldségként említi. „Apáink és dédapáink derék emberek voltak, de beszédjüknek hagyma meg fokhagyma szaga volt.” Horatius is a vádlottak padjára ülteti a fokhagymát: „A gonosz, ki ősz atyját kegyetlen kézzel meg tudta fojtani, az egyen fokhagymát, amely szörnyűbb a büröknél és halálosabb a vipera vérénél. Hajdan ezzel kente be Médea szerelmét, laszónt, olyan vastagon, hogy még a tűzokádó bika sem merte megtámadni... És ha egyszer mégis vágyódnál utána tréfából, Meacenas, azt kívánom, csókokat hárítsa el kezével a lányka és feküldjék távol a nyoszolya végébe.”

Plinius sötétséget és gonoszságot magában hordó növénynek tartotta. A kígyómarás ellen hatásos szernek ismerték a rómaiak. Ha az allium nevet suttogták, a gonosz elernyedt benne, és megszűnt a rontás. Szemmel verés ellen a párna alá tették a fokhagymát, ami német mondák szóhasználata szerint az „irigység csillaga”. A jó tündér könnyeitől kinyílott a százszorszép, de az ördög belevájta körmeit a különféle virágokba, belőlük lett a fokhagyma, a százszorszép azonban ellenállt az ördög csínytevésének.

Köznapi és gyógyító hasznát igy jellemzi Lippai : „A fog-hagyma minden-némű méreg-ellen jó, fő-lcéppen ha ki rósz poshatt, és egésségtelen vizet ivott. Hasonló-képpen, a’ mérges állatok marása-ellen, ha borba iszszák, ha megtörik, és a’ dühös eb marására flastrom módgyára kötik; azért igen jó az úton-járóknak magokkal hordozni. Ha a’ fog-hagymát téjbe meg-főzik, és azt adgyák a’ gelesztás gyermekeknek (s a’ kiket ezen férgek-miatt az nehézség bánt), meg-innya: el-űzi azt...” A szaga miatt berzekedők kedves tanácsot kapnak Lippaitól. ,,A’ ki örömest eszi a’ fog-hagymát, de az szagát nem szenvedheti a’ száijába az, kennye-meg nyers fog-hagymával a* tálat, a’ kiben az étket föl-adgyák: s-az étekben meg-marad a’ szaga; de a’ ki abból eszik, nem lészen büdös a’ szája tüle.”

A magyarországi régészeti hagymaleletek szegényesek. Egyedül a XV—XVI. századból ismert a nagyvázsonyi fokhagyma, amely a várkertben való termesztésére utal. Valószínűleg nálunk előbb kezdtek fokhagymát termeszteni, mint a vöröshagymát. Művelése visszanyúlik a vándorlások korára.

Lippai az idézett részben említi a kígyóhagymát (Allium scoroprasum), amit — De Candolle úgy véli — viszonylag későn, a hellenisztikus korban kezdtek termeszteni Európában.

Rokambolként újabban nagyon kedvelik Nyugat-Európában a kígyóhagymát.

233