Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
A régészeti-növénytani leletek szerint a legkorábbi rétegekből a vad típusok kerülnek elő, majd a Coxcatlan korszakban már a tripszakoid hibridek is megtalálhatók (Tripsacum X Zea, Euchlaena X Zed), közben jött létre a nemzetséghibrid és a Zea antiqua kereszteződése, és i. e. 200-ban jelentek meg a mai változatok. A kukoricáról először Kolumbusz fia tett említést: .. ezeken egy bizonyos fajta gyökeret, babot és a gabonának egy maize nevű nemét termelték, mely igen ízletes volt” (Gaál, 1978). A kukorica a XVI. század elején már megtalálható a spanyol és portugál kertekben, 1535-ben már Kanadában is megismerték, négy évvel később pedig Németországban bukkant fel. Dubrovnikban (Raguza) 1575-ben már étkezési célra termesztették. Valamivel előbb portugál hajósok a Kongó mellett, majd Kelet-Ázsiában is meghonosították. Hazánkban Beythe István említi először füvészkönyvében a kukoricát (1583). Néhány évvel később Szikszai Fabriczius Balázs ugyancsak felsorolja szótárában a frumentum turcicumot. Győrífy István írja a Magyarság néprajzában: „Kezdetben a török világ alatt meghonosodott ’tengeri’ nem tartozott a gabonafélék vetésforgójába, csak lassanként, a XVIII, század folyamán foglalta el a nyomásos rendszerben a tavaszi vetés vagy ugar helyét.” A csemegekukorica csak 1779-ben tűnt fel Európában és a Kárpát-medencében (Surányi—Mándy, 1955), az amerikai expedíció Bagnell nevéhez fűződik. A „hazai kukorica” történetéről Balassa (1960) és Gaál (1978) könyvében találunk nagyon alapos értékelést. Veszelszki (1798) a kukorica komplex korszerűsítését propagálja: „A szárait örömest eszi a marha, kivált a tehenek tejesek tőle, hallom, hogy Bánátban cukort is főznek belőle, a gyenge csövek szemeit sülve, főzve eszik csemege helyett, a föld népe pedig poroszát, pogácsát, máiét, puliszkát, mamaligát készít magának tejjel s vízzel. ..” A kukorica alföldi elterjedéséről Tessedik Sámulel is írt (1761). Elég gyorsan megkedvelték Erdélyben — amit 1784-ben II. József rendelte is elősegített —, ugyanis a csalamádénak vetett kukoricát kivonták a tizedteherből. Pethe és Nagyváthy alapos ismeretről tanúskodó termesztéstechnológiát ajánl a gazdáknak. Pethe kétszer érő (100 napos) és egyszer érő kukoricát különböztet meg, „amelyeknek helye van a magyar kukoricatermesztésben.” T. Mérey (1962) a somogyi paraszti kukoricatermesztést a következőképpen értékeli: „A kukorica munkaigényes növény, vetéshez holdanként 3 kapás, kapálására (holdanként) 5 kapás napszám kellett. Kétszeri kapálásra 10 embert, szedés és kifosztásra holdanként 4 embert számítottak, és ehhez hárult még a behordás munkája is. Holdanként 20 pozsonyi mérő kukoricára lehetett számítani, mérője általában 1 forint volt. Nem is tiszta haszon itt az érték, hanem az oly fontos állattenyésztés egyik alaptakarmánya ez, azonkívül az emberi táplálkozás céljait is szolgálta.” Magyarországon a kukoricanemesítés 1880 körül indult meg. 1884 és 1917 között 10 államilag elismert fajta terjedt el köztermesztésben (Jánossy és munkatársai, 1957). Nőttek a termésátlagok, és a takarmányozási értéket jelentő fajták mellett pattogatni való és csemegekukoricák is megjelentek. A századelőn inkább a főzni valókat termesztették, a 60-as 70-es években már mindkettő kedvelt csemege lett. A különböző kukoricaszemes ételek, valamint a kukoricaliszt felhasználása is divatba jött. Napjaink termesztési eredményei nemzetközileg is ismertek, ebben a martonvásári és a szegedi kutatók jeleskedtek. Surányi—Mándy (1955) a kukoricafajtákat hét convarietasba sorolta: pelyvás kukorica (convar. tunicata), pattogatni való kukorica (convar. microsperma), lisztes 230
