Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
és ugyanakkor tanúja volt kultúrájuk meglepő növekedésének, amely a megfelelő időben az íráshoz, valamint saját sorsuk és végzetük bizonyos tudósításához vezette őket. Ha beleértjük a jelenkort vagy holocént alkotó utolsó tíz- vagy húszezer évet is, a pleisztocén volt a legújabb korszak a geológiában. Ugyancsak és ugyanazon feltétellel, messze a legrövidebb volt, akár félmillió vagy másfélmillió, sőt kétmillió évre tesszük tartamát. Ennek ellenére mélyreható és gyakran ismétlődő klimatikus változások időszaka, olyan változásokkal, amelyek többé vagy kevésbé felismerhetően kihatottak az emberiség biológiai és kulturális evolúciójára.” A kálium-argon-elemzések eredményei alapján a pleisztocén három nagy korszakra osztható. A felső, a középső és az alsó pleisztocén idején mintegy 15 nagy eljegesedés alakította, formálta időről időre planétánk arculatát. Az utolsó nagy eljegesedés 65 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Azután azonban, kb. 40— 50 ezer évvel ezelőtt átmeneti felmelegedés is volt Földünkön. Az egész Földre kiterjedő glaciáliskorszakkutatások azért fontosak, mert ennek okai ez ideig még csak hipotetikusak. Legvalószínűbb azonban, hogy kozmikus hatások következményei a jegesedések. A „jég uralma” csak a Föld északi és déli sarkához közelebb eső részekre terjedt ki, vagyis a mediterrán, a valódi szubtrópusi és a trópusi övezetben csupán pluviális korszakok jelentkeztek az eljegesedésekkel összefüggésben. Az eljegesedési és esőzési korszakok szoros kapcsolatát eddig azonban nem sikerült tényekkel bizonyítani. A kertészeti növények eredetét vizsgáló könyvünkben elegendő, ha a két ökológiai jelenség mélyreható szerepét hangsúlyozzuk a prehisztorikus közösségek életében. „Amíg tehát ki nem dolgozzák a környezeti változások sokkal teljesebb történeti képét a világ különböző részein, addig szükségszerűen tökéletlenül értjük meg azoknak a mozgásoknak és kulturális változásoknak a mélyen fekvő okait, amelyekből az őstörténet összeáll” (Clark). Az új hőmérsékletű, vagyis neotermáüs korszak mintegy 15 ezer évvel ezelőtt kezdődött. A későglaciális időszak kb. i. e. 8300-ig tartott, s azt a driász éghajlat jellemezte. Innen számítjuk a posztglaciális időszakot; a klíma preboreálisból szubatlantivá vált Európában. A legutolsó eljegesedést követően a hőmérséklet lassan, fokozatosan emelkedett, majd egy jelentékeny emelkedési szakasz következett, és ez — némileg csökkenve — a mai állapot szerint állt meg az egyes szélességi fokoknak megfelelően. A pollenvizsgálatok igen jól szemléltetik a növénytakaró változását. (Növényföldrajzi munkákban bőven találhatunk ezekre vonatkozó adatokat.) Régen úgy tanították az iskolában, hogy a paleolitikum és a neolitikum között nincs átmenet (pl. Brown, 1893). Carlyle angol archeológus közép-indiai ásatásai alapján azonban meghatározta a mezolitikum fogalmát, amit a kovakő használata, a tengerparti (vagy -melléki) kultúrák kialakulása és az öntözővíz használata jellemez. A Vindhya Hills-i leletekhez hasonló mikrolitokat találtak Nagy-Britanniában, Tunisz, Egyiptom, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Palesztina és a Krím-félsziget területén. Már Brown a kőkorszakot eolitikumra, paleolitikumra, mezolitikumra és neolitikumra osztotta. A mezolitikum valójában az utolsó pleisztocén vadász-gyűjtögető és a neolitikum kezdetleges élelmiszer-termelő társadalma közötti kapocs. Érdekes módon mások (pl. Osborn, 1919; De Morgan, 1924 stb.) nem annyira a leletanyag, mint inkább a népesség folytonosságának tulajdonítanak nagy fontosságot. Ennek kezdeményező-orientáló szerepét azonban egyesek nem látják bizonyítottnak, vagyis csak másodlagosnak tekintik (pl. Waterbolk, 1962). A mezolitikum néhány sajátos jellemvonása — Nyugat-Európa régészeti leleteinek felhasználásával — a következő hat bélyeg alapján rajzolható meg. 26