Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
adót és (már ekkor!) a fogyasztási adót. Drucker adatai szerint 1913-ban 5 millió korona volt az italmérési illeték, a borital adó pedig 24 millió korona. A mezőgazdasági kormányzat változatlanul igen szorgalmazta a borhamisítások megszüntetését, bár a hatalmas szőlőterület-kiesés szinte provokálta a rendeletek kijátszását. A szigorú törvények különösen következetes védelmet adtak a tokaji boroknak. Még exporttételeket is visszaküldték Svájcból, mert a természetes színanyagokat fukszinnal erősítették meg. Több konyakhamisítási ügy is ismertté vált a kiegyezés után. A filoxéravész számos változást idézett elő a szőlőtermesztésben. Új fajták, alanyok, oltványszőlők jelentek meg, a homokon telepített szőlők területe megnőtt, mivel ott a gyökértetű alig okozott kárt. A direkt termő szőlőfajták az egész országban meghonosodtak, főleg a borvidékeinken kívül eső területeken. Egyre több speciális, egyegy művelethez alkalmas növényápoló és talajművelő eszközt használtak a szőlőkben. A borkezelés új módszerei lényegében a korszerű borgazdálkodás alapjait vetették meg. A hegyvidéki szőlők újratelepítéséhez az állam szőlőkölcsönt nyújtott a gazdáknak. Az átgondolt intézkedések meghozták a várt eredményt: a termelés folyamatosan nőtt, sőt a borászati melléktermékek sorsa is rendeződött; amit lehetett, felhasznált az ipar. 1881-ben Törley pezsgőgyárat alapított Budafokon. Más városokban is követték a példáját és a konyakgyártás volumene is növekedett. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületében sokat foglalkoztak a régi termőtájak gondjainak megoldásával. A nagy szakembergárda szakírói tevékenysége is jó szolgálatot tett a magyar szőlőtermesztés lábraállításáért. Mire a kipusztult szőlőterületet (csaknem teljesen) pótolták, kitört az I. világháború. Sok munkás kénytelen volt elhagyni a földeket, a szőlőskerteket, a pincészeteket, a szaporítótelepeket. A világháború befejeztével az ország államisága ugyan megmaradt, de területének kétharmadán a környező népek osztozkodtak, ezért lett viszonylag nagyobb a szőlőterület: 1,1% helyett 2,4%; a megmaradt egyharmadnyi országra a szőlők 67— 68%-a jutott. Új szaporítóanyag-telepek létesültek, mert a régiek közül 1920 után több már nem tartozott az országhoz. Az ismételten jelentkező gazdasági nehézségek, politikai gondok újra nehéz éveket hoztak a szőlőtermesztésre. Igen alacsonyak lettek a termésátlagok, és a bor ára is nagyon leesett. A termesztőkön már-már a tömeges szőlőkivágás gondolata kezdett eluralkodni. Az értékesítési nehézségek következtében ismét megnőtt az állam jogi eszközeinek szerepe, több rendelet a terméseredmények növekedését, a termesztés modernizálását volt hivatva elősegíteni. A hazai szőlőtermesztésnek, a gazdák összefogásának, szövetkezésének sajátos formáját kezdeményezte a Fejér megyei tabajdi hegyközség megalakítása és alapítási jogszabálya (1827). 1925-ben, nem egészen száz évvel később, Kosinszky Viktor sürgette a hegyközségek létrehozását; ennek a szervezési munkáit a megyei hegyközségi tanácsok koordinálták. A hegyközségek rendszere még a II. világháború alatt is — a lehetőségekhez képest — jól tudta szervezni a munkát, így a növényvédő szerek és a szerves trágya beszerzését, valamint az értékesítést. 1924-ben a Földművelésügyi Minisztérium új bortörvényt bocsátott ki. Ez biztosította a versenyképes borok, a tradicionálisan márkás borok minőségi védelmét, tiltotta az egészségre káros termesztői és borkezelési eljárásokat, továbbá a direkt termő szőlők borának európai borokba keverését, viszont engedélyezte a mustsűrítést ürmösborok készítése céljából. A törvény meghatározta, milyen fajták termeszthetők egyes borvidékeinken. 190
